1837-ben Matthias Jakob Schleiden meglátta és kijelentette, hogy régi növényi sejtek magjából új növényi sejtek képződnek. Egy nap Theodor Schwann-nal vacsorázva a növényi és állati sejtek magjairól beszélgettek. Schwannnak eszébe jutott, hogy hasonló struktúrákat látott a notochord sejtjeiben és azonnal ráébredt a két jelenség közötti kapcsolat fontosságára. A hasonlóságot mindkét megfigyelő késedelem nélkül megerősítette. További kísérletekben Schwann varangy lárváiból származó notochordiális szövetet és porcot, valamint sertésembriók szöveteit vizsgálta, és megállapította, hogy az állati szövetek sejtekből állnak, amelyek mindegyikének van egy magja.

Schwann 1838-ban publikálta megfigyeléseit a Neue notisen geb. nat.-heilk-ben. Ezt követte 1839-ben a Mikroskopische Untersuchungen über die Uebereinstimmung in der Struktur und dem Wachsthum der Thiere und Pflanzen (Mikroszkópos vizsgálatok az állatok és növények szerkezetének és növekedésének hasonlóságáról) című könyve. Mérföldkőnek számít, a modern biológia alapja.

Ebben Schwann kijelentette, hogy „Minden élőlény sejtekből és sejttermékekből áll.” Három további következtetést vont le a sejtekről, amelyekből sejtelmélete vagy sejtdoktrínája alakult ki. Az első kettő helyes volt:

  • A sejt az élőlények szerkezetének, fiziológiájának és szerveződésének egysége.
  • A sejt megőrzi kettős létezését, mint különálló entitás és építőelem az organizmusok felépítésében.

Az 1860-as évekre ezek a tételek képezték a sejtelmélet elfogadott alapját, amelyet a növények és állatok elemi anatómiai összetételének leírására használnak.

Schwann elmélete és megfigyelései megteremtették a modern szövettan alapját. Schwann azt állította, hogy „egy univerzális fejlődési elv létezik az organizmusok elemi részei számára, bármennyire is különböznek egymástól, és ez az elv a sejtek képzése.” Schwann ezt az állítást a felnőtt állati szövetek vizsgálatával támasztotta alá, és bemutatta, hogy minden szövet lehet osztályozni az erősen differenciált sejtszövetek öt típusa szerint.

  • független és különálló sejtek, pl. vérsejtek
  • független, de rétegesen összetömörödött sejtek, pl. bőr, köröm, toll
  • sejtek, amelyek összekötő falai összeforrtak, pl. porc, csontok és fogzománc
  • a sejtek megnyúltak, rostokat képeznek, pl. inak és szalagok
  • falak és üregek összeolvadásával létrejövő sejtek, pl. izmok, inak és idegek

Megfigyelése, miszerint az egysejtű petesejtből végül teljes szervezet lesz, az embriológia egyik alapelvét megalapozta.

Schwann harmadik tételét, amely a sejtek kialakulásával foglalkozott, később megcáfolták. Schwann feltételezte, hogy az élő sejtek a kristályok képződéséhez hasonló módon alakultak ki. A biológusok végül elfogadták Rudolf Virchow patológus véleményét, aki 1857-ben népszerűsítette az Omnis cellula e cellula maximát – miszerint minden sejt egy másik sejtből származik. Az epigrammát eredetileg François-Vincent Raspail adta ki 1825-ben, de Raspail az írások nem voltak népszerűek, részben köztársasági érzelmei miatt. Nincs bizonyíték arra, hogy Schwann és Raspail tudtak egymás munkájáról.

Speciális sejtek

Schwannt különösen az ideg- és izomszövetek érdekelték. A testi szövetek sejttermészetük szerinti osztályozására tett erőfeszítései részeként felfedezte azokat a sejteket, amelyek beburkolják az idegrostokat, amelyeket ma az ő tiszteletére Schwann-sejteknek neveznek.

A perifériás idegek zsíros mielinhüvelyének kialakulása vita tárgya volt, amelyre az elektronmikroszkóp feltalálásáig nem lehetett választ adni. Ismeretes, hogy a perifériás idegrendszer összes axonja Schwann-sejtekbe van becsomagolva. Mechanizmusaikat továbbra is tanulmányozzák.

Schwann azt is felfedezte, hogy a nyelőcső felső részének izomszövete harántcsíkolt. Úgy gondolta, hogy a nyelőcső izmos természete lehetővé tette, hogy csőként működjön, mozgassa a táplálékot a száj és a gyomor között.

A fogak vizsgálata során Schwann volt az első, aki észrevette a „hengeres sejteket”, amelyek mind a zománc belső felületéhez, mind a pulpához kapcsolódnak. Fibrillákat is azonosított a dentincsövekben, amelyek később „Tomes-szálak” néven váltak ismertté. A csövek és fibrillumok lehetséges szerkezeti és funkcionális jelentőségéről spekulált.