Az 1526-os mohácsi csata után a törökök elfoglalták Buda várát, majd szétszóródva fosztogattak, gyilkoltak. A magyarok félelmükben menekültek amerre láttak.
Nem volt más lehetőségük, hiszen életük, illetve a vagyonuk biztonsága volt a tét. Több csoport próbált saját tábort verni, melyeket maguk védtek az ellenségtől. Így alakult meg a pusztamaróit, a mátrai, és a bácsi paraszttábor is, de sajnos a történészek szerint mindet szétvertek a török katonák.
Több feljegyzés bizonyítja, hogy Péterváradon állt össze egy 25 ezres magyar tábor, ahol sokáig ki is tartottak az önjelölt védőikkel. Az úgynevezett szekértábort hiába ostromolta az akindzsik, vagyis az oszmán hadsereg irreguláris könnyűlovasai, a menekülők saját vérükkel védték családjaikat. Volt, hogy tízezren törtek ki a megszállók ellen, ezzel pedig százával ritkították az ellenes sorait. Sajnos harci tapasztalat nélkül, illetve megfelelő fegyverek hiányában így sem tudtak komoly ellentámadást indítani.
A török megszállók segítségére egy hatezer fős felszerelt, jól képzett janicsár, tízezer lovas és több tábori ágyú érkezett. Ezzel megpecsételődött a szekértábor jövője.
Ekkor döntött úgy Dobozi Mihály, hogy lóra ülve, feleségével közösen menekülnek az életükért. Sajnos az üldözők utolérték őket, így meg kellett hoznia élete legnehezebb döntését. Felesége, Farmos Ilona könyörgött neki, vessen véget életének mielőtt becsületét is elveszik a támadók. A férfi saját tőrével szúrta le kedvesét, majd a törökök közé lovagolva, többet is magával vitt a túlvilágra.
A hősi halált számos formában megörökítették. Olvashatjuk az Istenvánfi-krónikában, de Kölcsey Ferenc és Verancsics Antal is papírra vetette történetüket. Mindemellett ez a pillanat ihlette meg Madarász Viktor és Székely Bertalan festőművészeket is.
