A vindolandai táblák felfedezésük idején a legrégebbi fennmaradt kézírásos dokumentumok voltak Nagy-Britanniában (azóta a Bloomberg táblák előzték meg őket). Gazdag információforrást jelentenek a római Britannia északi határán lévő életről. Vékony, képeslap méretű, szénalapú tintával ellátott falevéltábla töredékeire írt szövegek az i.sz. 1. és 2. századból származnak (nagyjából egykorúak Hadrianus falával). Bár a Római Birodalom más részeiről is ismertek hasonló feljegyzéseket, de tintaszövegű fatáblákat 1973-ig még nem sikerült felfedezni, amikor is Robin Birley régész, felfedezett néhányat a néhai Római erőd Vindolanda helyén Észak-Angliában.
A dokumentumok hivatalos katonai ügyeket, valamint a vindolandai helyőrség tagjainak, családtagjaiknak és rabszolgáiknak küldött személyes üzeneteket rögzítenek. A táblák közül kiemelkedik egy körülbelül 100-ban tartott születésnapi partira szóló meghívó, amely talán a legrégebbi, latin nyelven fennmaradt dokumentum, amelyet egy nő írt.
A feltárt táblákat közül szinte az összes a British Museumban található, de intézkedtek, hogy néhányat Vindolandában is kiállítsanak. 2010-ig 752 tábla szövegét írták át, fordították le és publikálták. A táblák továbbra is megtalálhatók a Vindolandában.
Részlet Patricia Birley, 2023. március 10-én írt visszaemlékezéséből:
„Az első vindolandai írótábla megtalálása: személyes emlék.
Az 1973-as tél különösen kemény volt, hatalmas hóesésekkel, ami miatt Robin és én, valamint az alkalmi régész barátunk ott maradt a vindolandai telek melletti Codley Gate parasztházban.
Valami megkönnyebbülés volt, amikor végre beköszöntött a tavasz, ami lehetővé tette, hogy Robin és én, valamint alkalmanként tapasztalt önkéntesek elkezdjük a helyszín előkészítését az áprilisban kezdődő fő ásatási szezonra.
Robin azonnal visszament egy mély ásatási szakaszhoz, amelyet az előző ősszel kutattak. Ez az ásatás anaerob (oxigénmentes) szintről fát, bőrt és textíliát nyert ki.
Március 23-án, pénteken délelőtt az egyik ásó egy hihetetlenül vékony, sötét fából készült olajosnak látszó töredéket adott át Robinnak, azzal a megjegyzéssel, hogy úgy tűnik, van rajta valami.
Robin gyengéden „hámozta” a fát, és döbbenetére azt hitte, hogy látja azt, ami az ő szavai szerint hieroglifának tűnik. Hamar rájöttek, hogy ez lehet római kurzív írás, de aligha tűnt lehetségesnek.
Másnap Eric Birley professzor tanácsára Robin és én elmentünk Richard Wrighthoz (Durham Egyetem), aki beleegyezett, hogy megnézze a fát. Az ásásból származó vízben lebegő töredéket tartalmazó doboz mellett ültem, és kétségbeesetten próbáltam vízszintesen tartani, miközben Robin a Durham felé vezető kanyargós országutakon haladt. Amikor kinyitottuk Richardnak a dobozt, a fa szinte feketének tűnt, és semmi különös nem látszott rajta.
Csodálkoztunk, de Richard azt javasolta Robinnak, hogy vigye el Alison Rutherfordhoz, a Newcastle Egyetem Orvostudományi Karának tapasztalt infravörös fotósához, ahol azt remélték, hogy bármilyen szénalapú tintaszkript kiderül. Eközben, és most már tudva, hogy mire kell figyelni, újabb gyanús tintatatáblákat fedeztek fel.
Varázslatos pillanat volt, amikor néhány nappal később Alison az első tábláról készült fényképén felfedte a tintaírást.
Heteken belül Robin finomította a táblák feltárásának folyamatát, Alison folytatta a fotózást, és a törékeny töredékek a British Museumhoz kerültek, akik nagyon kedvesen vállalták az első néhány tintatábla konzerválását.
Annyira kiváltságos volt számomra, hogy megőriztem az elmúlt ötven évben talált Vindolanda táblák többségét, amelyek közül sok sokkal fontosabb tartalmilag, mint az első, de semmi sem hasonlítható össze az 1973. márciusi első mozgalmas hétvége izgalmával, a hihetetlen felfedezőút kezdetével, amely a mai napig tart.”
A Vindolandában talált fatáblák voltak az első ismert fennmaradt példák a tintabetűk használatára a római korban. A tintatáblák használatát a korabeli feljegyzések dokumentálták, Herodianus pedig a Kr.u. 3. században leírt egy „olyan írótáblát, amelyet hársfából készítettek, vékony lapokra vágtak, és hajlítással szemtől szembe hajtogatták”.
A Vindolanda táblák helyben nőtt nyírfából, égerből és tölgyből készülnek, ellentétben a tollas táblákkal, egy másik, a római Nagy-Britanniában használt írótábla-típussal, amelyeket importált és nem őshonos fából készítettek. A táblák 0,25–3 mm vastagok, tipikus méretük pedig 20 cm × 8 cm (egy modern képeslap mérete). Középen bekarcolták, és diptichonokká hajtogatták őket, a belső felületükön tintával, szénből, gumiarábikumból és vízből készült tinta. Az 1970-es és 1980-as években közel 500 táblát ástak ki.
Először 1973 márciusában fedezték fel, a táblákat eredetileg faforgácsnak hitték, mígnem az egyik régész nem talált kettőt egymáshoz ragadva, széthúzta őket és írást fedezzett fel a belsejében. Richard Wright epigráfushoz vitték őket, de a fa gyors oxigénnel telítettsége miatt feketék voltak és olvashatatlanok, mire kézhez kapta őket. A Newcastle Egyetem Orvostudományi Karának Alison Rutherfordhoz küldték őket többspektrumú fotózásra, aminek eredményeként infravörös fényképek készültek, amelyek először mutatták meg a szkripteket a kutatók számára. Az eredmények kezdetben csalódást keltőek voltak, mivel a szkriptek megfejthetetlenek voltak. Azonban Alan Bowman a Manchester Egyetemen és David Thomas a Durham Egyetemen elemezte a kurzív szkript korábban ismeretlen formáját, és átiratokat tudtak készíteni.
A Vindolanda erőd Hadrianus falának építése előtt már állt, és a táblák többsége valamivel régebbi, mint a 122-ben elkezdett fal. Az ásatások eredeti igazgatója, Robin Birley öt megszállási és terjeszkedési időszakot azonosított:
A táblák a 2. és 3. periódusban (92–103 körül) készültek, többségük a 102. előtt készült. A vindolandai tábori üzletről, valamint a tisztek és a háztartások személyes ügyeiről készült hivatalos feljegyzésekhez használták őket. A legnagyobb csoport Flavius Cerialisnak, a bataviak kilencedik csoportjának prefektusának és feleségének, Sulpicia Lepidinának a levelezése. Egyes levelezések polgári kereskedőkre és vállalkozókra vonatkozhatnak; Például Octavianus, a 343-es tábla írója búzával, bőrrel és inakkal foglalkozó vállalkozó, de ez nem bizonyítja, hogy civil.
A legismertebb dokumentum talán a 291-es tábla, amelyet 100 körül Claudia Severa, a közeli erőd parancsnokának felesége írt Sulpicia Lepidinának, születésnapi bulira hívva őt. A meghívó az egyik legkorábbi ismert példa arra, hogy egy nő latinul ír. A táblán kétféle kézírási stílus található, a szöveg nagy része profi kézzel íródott (a háztartási írnok által), és maga Claudia Severa személyesen fűzte hozzá a záró üdvözletet (a tábla jobb alsó sarkában).
A táblák római kurzív írásmóddal készültek, és rávilágítanak az írástudás mértékére a római Nagy-Britanniában. Az egyik tábla megerősíti, hogy a római katonák alsónadrágot (subligaculum) viseltek, és a római hadsereg magas fokú műveltségéről is tanúskodik.
Csak szkennelt utalások vannak az őslakos kelta britekre. A táblák felfedezéséig a történészek csak találgatni tudtak, hogy a rómaiaknak volt-e beceneve a britekre. A Brittunculi (a Britto kicsinyítő szava; innen a „kis britek”), amely az egyik Vindolanda táblán található, ma már ismert, hogy az Észak-Britanniában székelő római helyőrségek lekicsinylő vagy pártfogó kifejezése a helyiek leírására.
A táblák római kurzív írásmóddal készültek, amelyet az összevont írás előfutárának tartanak, amely stílusban szerzőnként változó. Néhány kivételtől eltekintve a régi római kurzíva kategóriába sorolták őket.
A vindolandai kurzív írás nagyban eltér a feliratokhoz használt latin nagybetűktől. A szöveg ritkán mutatja be a szokatlan vagy eltorzult betűformákat, illetve az ugyanebben az időszakban előforduló görög papiruszokban található extravagáns ligatúrákat. További kihívást jelent az átírással kapcsolatban a rövidítések használata.
A tinta gyakran rosszul fakult, vagy csak elmosódottan marad fenn, így bizonyos esetekben nem lehetséges az átírás. A legtöbb esetben a táblák infravörös fényképei sokkal olvashatóbb változatát adják a leírtaknak, mint a szemrevételezés. A fényképek azonban olyan jeleket tartalmaznak, amelyek az íráshoz hasonlónak tűnnek, de természetesen nem betűk. Ezenkívül nagyon sok vonalat, pontot és más sötét jelet tartalmaznak, amelyek írásosak vagy nem. Következésképpen a közzétett átiratokat gyakran szubjektíven kellett értelmezni annak eldöntésekor, hogy mely jeleket kell írásnak tekinteni.
1973-ban a táblákat Susan M. Blackshaw lefényképezte a British Museumban infravörös érzékeny kamerákkal, 1990-ben pedig Vindolandában Alison Rutherford. A táblákat 2000-2001-ben továbbfejlesztett technikával, Kodak Wratten 87C infravörös szűrővel szkennelték újra. A fényképek infravörös sugárzással készültek, hogy felerősítsék a kifakult tintát, a táblák fáját, vagy hogy különbséget lehessen tenni a tinta és a szennyeződés között, hogy jobban látható legyen az írás.
