Élete
Munkássága
John Bardeen amerikai fizikus volt. Kétszeres fizikai Nobel-díjas volt. 1956-ban William B. Shockley-val és Walter Brattain-al megosztva „a félvezetőkkel kapcsolatos vizsgálataikért és a tranzisztorhatás felfedezéséért”. 1972-ben pedig Leon Neil Cooper-el és Robert Schrieffer-el megosztva „a szupravezetés jelenségeinek együtt kifejlesztett elméletéért, amelyet BCS-elméletnek (Bardeen-Cooper-Schrieffer elméletnek) is neveznek”.
John Bardeen, a rendkívül intelligens, több évfolyamot kihagyó diák 15 évesen villamosmérnök, fizika és matematika szakon kezdett tanulni a Wisconsini Egyetemen.
Bardeen 1928-ban Bachelor of Science fokozatot, 1929-ben pedig Master of Science fokozatot villamosmérnök szakon szerzett. 1933-ban a Princetoni Egyetemen, majd 1935-től a Harvardon kezdett tovább tanulni fizikából és matematikából. Itt a kvantumelméletre szakosodott a szilárdtest-fizika területén, és 1936-ban matematikai fizikából doktorált Eugene Paul Wigner (1963-ban kapott fizikai Nobel-díj) disszertációjával.
1938 és 1941 között Bardeen a Minnesota Egyetem adjunktusa volt Minneapolisban. A második világháború alatt fizikusként dolgozott az Egyesült Államokban. Naval Ordnance Laboratory, Washington, D.C.
Bardeent 1954-ben a Nemzeti Tudományos Akadémiába, 1958-ban az Amerikai Filozófiai Társaságba, 1959-ben pedig az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiába választották. 1962-ben megkapta a Fritz London-emlékdíjat, és a második Nobel-díjának pénzét többek között ennek a díjnak az adományozására ajánlotta fel.
A Murray Hill-i Bell Telephone Laboratories (New Jersey, 1945–1951) fizikusaként William B. Shockley és Walter Brattain fizikusokkal együtt egy munkacsoport tagja volt, amely elsősorban a félvezetők és fémek elektromos vezetőképességével, valamint ezen anyagok felületi tulajdonságaival foglalkozott. 1947. december 23-án germániumkristályok segítségével fedezték fel a tranzisztor-effektust, és megalkották az első bipoláris tranzisztort, egy olyan típusú tranzisztort, amely a miniatürizálás lehetőségei révén elektronikus forradalmat indított el, és számos mikroelektronikai és számítástechnikai fejlesztést tett lehetővé.
Ezért a felfedezésért Bardeen és két kollégája 1956-ban fizikai Nobel-díjat kapott.
1951-ben Bardeen otthagyta a Bell Telephone Laboratories-t, és 1975-ig elektromérnöki és fizikaprofesszorként dolgozott az Illinoisi Egyetem Urbana-Champaign-ben. Itt első doktorandusza Nick Holonyak (1954), az első fénykibocsátó dióda feltalálója volt 1962-ben. Bardeen Leon Neil Cooperrel és John Robert Schriefferrel együtt kidolgozta a szupravezetés elméletét – bizonyos fémek és ötvözetek elektromos ellenállásának eltűnését az abszolút nullához közeli hőmérsékleten. Az elmélet BCS-elmélet néven vált ismertté, nevét a felfedezők kezdőbetűiről kapta. Bardeen már az 1930-as években kutatta a jelenséget, és az 1950-es években eljutott az elméleti magyarázatig. Az elektrotechnikai osztályon szupravezetési kutatási programot alapított. A Fizika Tanszéken kutatási programot is alapított a makroszkopikus kvantumrendszerekkel, különös tekintettel a szupravezetésre és a kvantumfolyadékokra.
1972-ben Bardeen Cooperrel és Schriefferrel megosztva megkapta második fizikai Nobel-díját a szupravezetés elméletéhez való alapvető hozzájárulásáért. Bardeen lett az első tudós, aki kétszer kapott Nobel-díjat ugyanabban a kategóriában.
