Élete
Munkássága
Jean-Paul Charles Aymard Sartre francia filozófus, drámaíró, regényíró, forgatókönyvíró, politikai aktivista, életrajzíró és irodalomkritikus volt, akit a 20. századi francia filozófia és marxizmus vezető alakjának tartottak. Sartre az egzisztencializmus (és a fenomenológia) filozófiájának egyik kulcsfigurája volt. Munkássága hatással volt a szociológiára, a kritikai elméletre, a posztkoloniális elméletre és az irodalomtudományra, és továbbra is ezt teszi. 1964-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat „gondolatgazdag írásaiért, amelyek szabadságeszméjükkel és igazságkeresésükkel széleskörűen hatottak korunkban”, annak ellenére, hogy megpróbálta visszautasítani azt, mondván, hogy mindig visszautasította a hivatalos kitüntetéseket, és hogy „egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle”.
Sartre nyitott kapcsolatot ápolt a kiemelkedő feminista és egzisztencialista filozófustársával, Simone de Beauvoirral. Sartre és de Beauvoir közösen vitatják életmódjukban és gondolkodásukban egyaránt polgárinak tartott neveltetésük kulturális és társadalmi feltételezéseit és elvárásait. Az elnyomó, spirituálisan destruktív konformitás (mauvaise foi, szó szerint: „rosszhiszeműség”) és a „lét” hiteles módja közötti konfliktus vált Sartre korai munkásságának domináns témájává, amely a Lét és semmi című fő filozófiai művében is megtestesült (L’Être et le Néant, 1943). Sartre bevezetője filozófiájába az Existentialism Is a Humanism (L’existentialisme est un humanisme, 1946) című munkája, amelyet eredetileg előadásként mutattak be.
Jean-Paul Sartre 1924 és 1929 között az École Normale Supérieure-ben tanult, majd 1931-ben Le Havre filozófia professzora lett. Az Institut Français ösztöndíjával Berlinben (1932) Edmund Heideggerl és Martin Husserl filozófiáját tanulta. Le Havre-ban, Laonban, majd 1937-től 1939-ig a párizsi Lycée Pasteur-ben tanított. A második világháború vége óta Sartre független íróként élt.
Sartre azon írók közé tartozik, akiknek művészi lényének középpontjában egy határozott filozófiai álláspont áll. Bár számos forrásból merítik, például Husserl szabad, teljesen szándékos tudatról alkotott elképzeléséből és Heidegger egzisztencializmusából, a Sartre által megfogalmazott és népszerűsített egzisztencializmus mélyen eredeti. Népszerűsége és szerzője a negyvenes években érte el tetőpontját, Sartre elméleti írásai, valamint regényei és színművei a modern irodalom egyik fő inspirációs forrását jelentik. Filozófiai felfogása szerint az ateizmus magától értetődőnek számít; az „Isten elvesztését” nem gyászolják. Az ember szabadságra van ítélve, minden tekintélytől való szabadságra, amelyet megpróbálhat kijátszani, eltorzítani és megtagadni, de ezzel szembe kell néznie, ha erkölcsös lénnyé akar válni. Az ember életének értelme nem állapítható meg léte előtt. Ha egyszer elismerjük a szörnyű szabadságot, az embernek magának kell ezt az értelmet feltalálnia, el kell köteleznie magát egy szerep mellett ebben a világban, el kell vállalnia a szabadságát. És hiábavaló ez az önmagunkra való törekvés mások „szolidaritása” nélkül.
Azokat a következtetéseket, amelyeket az írónak ebből az álláspontból le kell vonnia, a „Qu’est-ce que la littérature?” (Mi az irodalom?) című könyvben fejtették ki. (Mi az irodalom?), 1948: az irodalom már nem önmagáért való tevékenység, nem is elsősorban szereplők és helyzetek leírása, hanem az emberi szabadsággal és annak (és a szerző) elkötelezettségével foglalkozik. Az irodalom elkötelezett, a művészi alkotás erkölcsi tevékenység.
Korai, nagyrészt pszichológiai tanulmányainak megjelenése során: L’Imagination (1936), Esquisse d’une théorie des emotions (Az érzelmek elméletének vázlata), 1939, valamint a L’Imaginaire: psychology phénoménologique de l’imagination (A képzelet pszichológiája), 1940, viszonylag észrevétlen maradt, Sartre első regénye, a La Nausée (Hányinger), 1938 és a Le Mur (A fal és más történetek) című mesegyűjtemény, 1938, azonnali elismerést és sikert hozott számára. Drámaian kifejezik Sartre korai egzisztencialista témáit, az elidegenedést és elkötelezettséget, valamint a művészet általi megváltást.
Központi filozófiai munkája, a L’Etre et le néant (Lét és semmi), 1943, létfogalmának masszív strukturálása, amelyből a modern egzisztencializmus nagy része származik. Az egzisztencialista humanizmus, amelyet Sartre népszerű esszéjében, a L’Existentialisme est un humanisme (Az egzisztencializmus humanizmus), 1946-ban propagál, a Les Chemins de la Liberté (A szabadság útjai), 1945-49 című regénysorozatban is megpillantható.
Sartre talán leginkább drámaíróként ismert. Az 1943-as Les Mouches (A legyek) című filmben a fiatal gyilkos elkötelezett szabadsága az erőtlen Jupiterrel szembesül, míg az 1947-es Huis Closban (No Exit) a pokol az emberek összetartozásaként jelenik meg.
Sartre sokat foglalkozott irodalomkritikával, és tanulmányokat írt Baudelaire-ről (1947) és Jean Genet-ről (1952). 1964-ben jelent meg gyermekkorának életrajza, a Les Mots (A szavak).
