Főként a kora középkorban volt népszerű „igazságszolgáltatási” eljárás az úgynevezett istenítélet intézménye, amelynek során a boszorkánysággal vádolt személyek, bűnözők vagy egyéb bűncselekménnyel gyanúsított emberek bizonyíthatták ártatlanságukat. A legismertebb formái közé tartozott az eskü, a bajvívás és a tűz- és vízpróba, de több fajtája is létezett.
A sajtpróba (vagy szent falat próbája) során a lopással vádolt személynek egy szelet árpa- vagy szentelt kenyeret és juhsajtot adtak, s ha a vádlott a mise végéig nem tudta lenyelni, akkor bűnösnek nyilvánították. A sorsvetés próbája alkalmával két vesszőszál egyikére keresztet róttak, azután mind a kettőt, kendőbe takarva, az oltárra tették. Ekkor a pap vagy valamely ártatlan gyermek az egyik vesszőt kivette: ha a keresztest találta kivenni, a vádlottat ártatlannak, ellenkező esetben bűnösnek tartották.
A feszület próbája alatt két perlekedő embert állítottak egy feszület elé, karjaikat – mint Jézusnak – ki kellett terjeszteniük s úgy állniuk mindaddig, amíg egyikük nem bírta tovább s előbb eresztette le a karját, „bizonyítva”, hogy ő a bűnös.
Az istenítéletek közül talán a legfurcsább szokás a tetemrehívás (a holttest próbája, koporsópróba) volt. Akkor alkalmazták, amikor egy gyilkosság elkövetője ismeretlen maradt: a holttestet koporsóba tették, s a gyanúsítottaknak eskü vagy átokmondás közben meg kellett érinteniük a halott sebeit. Azt tartották gyilkosnak, akinek az érintésére a tetem megmozdult, vagy sebe vérezni vagy szája tajtékozni kezdett.
Erre jó példaként végezetül álljon itt a tetemrehívásról szóló talán legismertebb költemény, Arany János balladája:
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki…”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – „Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”
„Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem’ már hű szerelemre –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
(Képünkön Zichy Mihály Tetemre hívás című festménye látható.)
