A BASF Oppauban lévő üzeme 1911-ben kezdett ammónium-szulfátot gyártani, de az első világháború idején, amikor Németország nem tudta beszerezni a szükséges ként, ammónium-nitrátot is gyártott. A Haber-eljárással tengerentúli források nélkül is elő lehetett állítani az ammóniát, és a gyár a maga nemében az első volt a világon.
A baleset reggel 7 órakor Hermann Humpe robbanóanyag-szakértő a következő robbantás előkészítésével volt elfoglalva. Humpe, akit lelkiismeretes embernek tartottak. A műtrágyakupac tetején 80-120 cm távolságban, átlósan kifelé robbanólyukakat vertek be a vascsővel, két-három robbanópatront és egy detonátorsapkát tettek hozzá, a gátakat sóval töltötték meg. Ezen a napon gyújtózsinórral robbantottak, és a bontási szakértőnek délelőtt legfeljebb 66 darab robbanópatron állt rendelkezésére.
1921. szeptember 21-én reggel a modern ipartörténet egyik legsúlyosabb katasztrófája következett be BASF Oppau telephelyén. Fél órával a nappali műszak kezdete előtt mintegy 820 alkalmazott dolgozott az üzemben, és összesen 2225 ember ment már be az üzembe, amikor 7 óra 32 perckor katasztrofális robbanással végződtek a műtrágya fellazítására irányuló robbantási munkák egy műtrágyasilóban. A katasztrófa több mint 500 halálos áldozatot követelt, és körülbelül 2000 ember sérült meg, néhány esetben pedig súlyos sérüléseket szenvedtek. A nyomáshullám olyan erős volt, hogy Heidelbergben, Wormsban, Darmstadtban, sőt egyes esetekben még a több mint 80 kilométerre fekvő Frankfurtban is kitörtek az ablaküvegek. A robbanás okozta lökéshullámokat még a müncheni szeizmológiai állomáson is regisztrálták, mintegy 300 kilométerre Oppautól.
A BASF céges lapja így számolt be a katasztrófáról:
„Amikor 1921. szeptember 21-én, szerdán, 7 óra 32 perckor két szörnyű robbanás gyors egymásutánban megrázta Ludwigshafen és Mannheim egész környékét, kétségtelen volt, hogy valami szörnyűség történhetett…. Az oppaui telephelyen vagy annak közvetlen közelében tartózkodó szemtanúk, munkába menet nagyrészt egybehangzó beszámolókkal számoltak be arról, hogy először egy erős, tompa robbanást hallottak, amelyről azt hitték, hogy egy nagy robbanás volt a helyszínen. Pillanatokkal később szemtanúi voltak egy hatalmas tűzgömbnek, amely az ég felé lövellt, majd szörnyű dübörgés és recsegés követte. Azonnal sötétség támadt…”
Az Op 110 silóban nagyjából 4500 tonna ammónium-szulfát-nitrátot tároltak. Ez az összetett műtrágya általában összetömörödött, és a tárolás során olyan kemény lett, mint a kő. Ezért bevett gyakorlat volt a műtrágya fellazítása biztonsági robbanóanyaggal és szemcseméretre csökkentése a szállításhoz. Az előzetesen elvégzett robbanási tesztek sorozata látszólag bebizonyította, hogy ez az eljárás biztonságos. A robbanás idején több mint 20 000 ilyen lazító robbantást hajtottak végre a BASF-nél probléma nélkül.
Az ammónium-szulfát-nitrát egy nitrogénműtrágya, amelyet nagyjából az első világháború vége óta az oppaui telephelyen található „kevert só üzemben” gyártottak. Mint minden műtrágya, az ammónium-szulfát-nitrát szezonális termék, ezért készletezésre készült, és szállításig nagy silókban tárolták. Az ammónium-szulfát-nitrát kettős só, amely ammónium-nitrátból és ammónium-szulfátból áll. Az Oppauban előállított só keverési aránya 50 százalék ammónium-nitrát és 50 százalék ammónium-szulfát volt. Az ammónium-szulfát nem veszélyes, ellentétben az ammónium-nitráttal, amely fokozhatja az égést, és bizonyos körülmények között robbanásveszélyessé válhat – de nem 1:1 keverési arány esetén. Vagy legalábbis akkoriban ezt hitték. 1920 végéig az eredetileg előállított forró folyadékot lehűtötték és csigás berendezésben kristályosították. Miután az eljárást 1921 elején módosították, a folyadékot sűrített levegővel porlasztották a fúvókákban, és a silóba permetezték (permetezéses szárítási eljárás).
Kezdeti segély- és mentési intézkedések
Hamarosan közelről és távolról érkeztek Oppauba a segélyek: önkéntesek, orvosok és mentők (többek között nagy gyárakból), tűzoltóságok és rendőri osztályok, a Vöröskereszt, sőt távoli városokból és településekről is. Az osztálytermeket ideiglenes kórházakká alakították át, más helyiségeket a hajléktalanok elhelyezésére használtak, míg a népkonyhák biztosították az étkezést. A francia megszálló erők segítséget nyújtottak, például mentősök és rendfenntartók beküldésével. Magán a helyszínen a munkaerő végezte az első mentési munkálatokat.
Ötszáz holttestet találtak meg az első 48 órában, a halálos áldozatok száma pedig meghaladja az 560-at.
A halottak és sebesültek pontos száma nem ismert. A hivatalos adatok szerint 559 ember meghalt vagy eltűnt. A halálos áldozatok között 140 BASF-alkalmazott, 298 más cégek alkalmazottja és 22 másik ember az üzem környékéről érkezett. 38 alkalmazott és 61 külső cég alkalmazottja eltűnt. Összesen 1977 ember sérült meg. A bajor nyomozóbizottság jelentése ezzel szemben 509 halottról és 1917 sebesültről szól, a BASF-Werkzeitung 1921. októberi jelentése 586 halottról és eltűntről, valamint 1952 sebesültről szól. Lothar Wöhler, a TU darmstadti munkatársa 1923-ban 565 halálesetet regisztrált, a francia ARIA 2008-as jelentése 561 halottról és 1952 sebesültről szól, míg az FFI 2016-os jelentése csak nagyjából 500-nál több halálesetről beszél. Az áldozatok száma azonban lényegesen magasabb is lehetett volna, ha a robbanás valamivel később, a rendes nappali műszak kezdete után történik, mert sok dolgozó nem volt a munkahelyén a baleset idején.
A sérültek elsősegélynyújtásában az egészségügyi osztály is részt vett. Az akkori osztályvezető, Dr. Ernst Westhoven vezette és szervezte a mentési intézkedéseket. A sérülteket az üzem saját vonataival szállította a ludwigshafeni telephelyre, ahol a helyszíni klinikán és az ideiglenes elsősegélynyújtó állomásokon ellátták őket. Az egészségügyi osztály azonban nem volt felkészülve egy ekkora katasztrófa kezelésére. A helyszíni tűzoltóságnak például csak egy mentőautó állt a rendelkezésére.
A BASF vezetése már szeptember 23-án hatpontos tervet készített az áldozatok hozzátartozóinak és túlélőinek megsegítésére. Azok közül a családok közül, akiknek háza megsemmisült, 93-an költözhettek be üres céges lakásokba. A BASF kezdettől fogva elutasított minden jogi felelősséget és jogi követelést, mivel a robbanást nem hanyagság okozta, hanem egyfajta természeti katasztrófa volt. Ennek ellenére önként fizetett kisebb kártérítést a túlélőknek és az áldozatok hozzátartozóinak, valamint nagyobb összeget a segélyek és adományok intézésére alapított Oppau segélyszervezetnek. A BASF továbbra is az elhunytak hozzátartozóinak 2000 márkát, az özvegyeknek pedig a szokásos fizetés 50%-át fizette. A BASF alkalmazottai 400 000 márkát adományoztak, a birodalmi kormány pedig 10 millió márkát bocsátott rendelkezésre rövid időn belül. Az áldozatok között nem alkalmazottak összesen 20 000 márka egyszeri összeget kaptak a BASF-től, amely azonban a folyamatos hiperinfláció miatt gyorsan veszített értékéből.
A pusztítás mértéke
A kár mértéke óriási volt. Oppau telephelye és a környező települések pusztaságra emlékeztettek. A robbanás helyszínét egy hatalmas kráter – 96 méter széles, 165 méter hosszú és 18,5 méter mély – jelentette, amely talajvízzel telt meg.
A telephelyen kívül a károk a várakozásoknak megfelelően a helyszínhez legközelebb eső Oppau településen voltak a legnagyobbak. Körülbelül 2000 épület sérült meg, ebből 1036 teljesen megsemmisült. Edigheim is jelentős anyagi károkat szenvedett, bár azok mértéke nem volt olyan katasztrofális, mint Oppauban. Repedések jelentek meg a falakon, a tetők szétrobbantottak, az üvegtáblák kitörtek, az ajtók és ablakok kinyomódtak a keretükből Oggersheimben, Frankenthalban, Ludwigshafenben, Mannheimben és egészen Wormsig és Heidelbergig.
Megemlékezés
1921. szeptember 25-én a ludwigshafeni főtemetőben megemlékezést tartottak az életüket vesztettekről, és amelyen több, mint 70 000 ember vett részt. Számos ismert személyiség rótta le tiszteletét az áldozatok előtt, köztük Németország elnöke, Friedrich Ebert, Ludwigshafen és Mannheim polgármestere, Bajorország és Baden kormányfői, valamint a francia megszálló adminisztráció képviselői. Más településeken is tartottak megemlékezéseket, ahol az áldozatok éltek. A BASF a mai napig őrzi az áldozatok emlékét, például évfordulói megemlékezésekkel, koszorúzással, szóbeli vagy írásos megemlékezésekkel.
Részlet az ügyvezető igazgatótanács elnökének, Carl Boschnak az emlékünnepségen elmondott beszédéből:
„Nem volt műhiba vagy mulasztási bűn, amely ehhez a katasztrófához vezetett. A természet új, még mindig megmagyarázhatatlan fizikai körülményei minden erőfeszítésünket kigúnyolták. Az összes anyag közül az az anyag, amelynek táplálékot és életet kellett volna adnia hazánkban élő emberek millióinak, és amelyet évek óta gyártunk és szállítunk, ismeretlen okokból hirtelen zord ellenségnek bizonyult. Romokká változtatta az oldalunkat. De mi ez az egész a katasztrófa áldozataihoz képest? Itt állunk, tehetetlenek és tehetetlenek, és minden, amit magától értetődően tehetünk a gyászolók és a sérültek megvigasztalása érdekében, semmi a veszteségekhez képest…”
Újjáépítés
Az újjáépítés és a károsultak ellátása komoly kihívást jelentett a helyszín és az önkormányzat számára. Még röviddel a katasztrófa után is elsöprő volt az adományozási hajlandóság az áldozatok és a gyászolók támogatására, még a Pfalz határain túl is. Oppau újjáépítését a bajor kormány által alapított „Hilfswerk Oppau” segélyszervezet szervezte. Amikor az ügynökség 1924-ben beszüntette tevékenységét, Oppauban és Edigheimben több mint 2000 épületet építettek át vagy újonnan építettek. Mindössze 11 hétbe telt, mire a telephelyen újraindult az ammóniatermelés. Németország minden részéből több mint 10 000 építőmunkás vett részt az üzem újjáépítésében.
Nyomozás
Közvetlenül a katasztrófa után a bajor tartományi parlament és a német parlament (Reichstag) vizsgálóbizottságok kinevezéséről döntött. Számos szemtanút és szakértőt hívtak meg a katasztrófa körülményeinek tisztázására. A szakértők azonban nem tudtak végső értékelést adni. A szisztematikus robbantási kísérletek és a számos problémamentes robbanás tükrében úgy ítélték meg, hogy az üzemvezetés, az üzem vegyészei és a felügyeleti hatóságok jóhiszeműen jártak el, és úgy vélték, hogy a robbanások nem jelentenek veszélyt. Így a Reichstag bizottság zárójelentésében kijelentette:
„Az oppaui robbanás-katasztrófa egyike azoknak a munkahelyi baleseteknek, amelyek okát a vizsgálat során tett minden erőfeszítés és a tudomány és technológia szakértőinek igénybevétele ellenére sem lehet megbízhatóan megállapítani.”
A katasztrófa következtében a telephelyen átmenetileg leállt az ammónium-szulfát-nitrát termelés, majd továbbfejlesztett eljárással és az összes új tudományos eredmény figyelembevételével újraindult.
Ma már ismertek az incidenshez vezető jelentős tényezők: Az 1921 eleji eljárásmódosítás (a porlasztva szárítási eljárás bevezetése) a műtrágya gyártásában az ammónium-szulfát-nitrát eltérő fizikai tulajdonságait eredményezte; ez pedig megteremtette azokat a feltételeket, amelyek a korábbi feltételezésekkel ellentétben lehetővé tették a termék felrobbanását. Továbbá a silóban több helyen lényegesen magasabb nitráttartalmú hószerű por keletkezett, ami növelte a robbanékonyságot. Valószínű, hogy ez a „termékhó” a robbanások során robbant fel. Viszont ez adta a szikrát: az ammónium-szulfát-nitrát egy másik része immár felrobbanhatott módosult fizikai tulajdonságai miatt, bár a megfelelő keverési arányt alkalmazták. Ennek ellenére az egyes tényezők közötti pontos kölcsönhatás végleges tisztázása és igazolása továbbra sem lehetséges.
Megemlékezés
Az oppaui temetőben emlékkövet állítottak. A katasztrófa emlékére a BASF egyik utcája a „Trichterstrasse” nevet kapta; ma is sok olyan gyártóüzem működik rajta, amelyekben műtrágyát állítanak elő. A frankenthali főtemetőben található egy emlékköves kollektív sír, amelyben együtt temették el a baleset 42 áldozatát, akik ebből a szomszédos városból érkeztek. A Neustadt an der Weinstrasse főtemetőjében található emlékmű a városból elhunyt 14 áldozatra állít emléket. A baleset 100. évfordulója alkalmából a ludwigshafeni Karl Otto Braun Múzeumban 2021. augusztus 22-én különleges kiállítás nyílt a silórobbanásról szövegtáblákkal, történelmi fényképekkel, kiállított ismeretterjesztő könyvekkel és régi újságkivágásokkal.
