Élete
Munkássága
Henrik Pontoppidan dán író volt, leginkább mesemondóként ismert. 1917-ben Karl Gjellerup-al megosztva irodalmi Nobel-díjat kapott „Dánia életének eleven ábrázolásáért”.
Pontoppidan a Koppenhágai Műszaki Egyetemenre jelentkezett, hogy mérnöki diplomát szerezzen, de nem végezte el. Először népfőiskolai tanárként és újságíróként élt. Narrátorként 1881-ben debütált az Ude og Hjemme című illusztrált hetilapban. Beutazta Németországot, Ausztriát és Svájcot. 1884-ben találkozott először személyesen Georg Brandes antiklerikális filozófussal és irodalomkritikussal, aki nemcsak Pontoppidanra volt erős hatással.
Pontoppidan egyszerű és világos nyelvezetet használt, ami természetesen nem nélkülözte az iróniát és a finomságot. Pontoppidan a naturalizmus fontos képviselőjének számít Dániában. A szerelem mellett elsősorban kultúra és természet, így város és vidék ellentétét járta körül. Egyrészt üdvözölte az 1900 körüli sokat hangoztatott „haladást”; másrészt kiegyenlítő, pusztító és közömbös vonásai aggodalommal töltötték el. Ez volt a cinizmus korszaka is, amint azt tömören mutatja a sajtó és általában a pénz diadala. Pontoppidan távol maradt a politikai pártoktól. Ami dán hazáját illeti, hazafi volt.
A három regény, amelyet általában Pontoppidan fő műveinek tekintenek, körülbelül 1890 és 1920 között íródott. Ezekben a munkákban a saját fogalmai szerint létrehozta a „társadalom tág leírása” regény dán változatát, Balzac és Zola nyomán. Egy hősre összpontosítva képet fest Dániáról a konzervatívok és a liberálisok alkotmányos harcának korszakában, az erősödő iparosodás, a kulturális konfliktusok és az ébredező forradalmi mozgalmak korában.
A Det forjættede Land (Az Ígéret Földje 1896) egy fantáziát ír le és álmát, hogy prédikátor legyen az országban, ami önámításhoz és őrülethez vezet.
A részben önéletrajzi jellegű Lykke-Per (1898–1904, Szerencsés Péter), talán leghíresebb regénye, az önbizalommal rendelkező, gazdag tehetségű emberrel foglalkozik, aki szakít vallásos családjával, hogy mérnök és hódító lehessen, mentesüljön örökségtől és miliőtől. Sikerének csúcspontján azonban végre utolérik, és feladja karrierjét, hogy magányban találja magát.
A keserű De dødes Rige (1912–1916, A halottak országa) Dániát mutatja be a demokrácia 1901-es látszólagos győzelme után, egy olyan társadalmat, amelyben a politikai eszmék formálódnak, a kapitalizmus masírozik, a sajtó és a művészet pedig prostituálódik. A középpontjában egy betegségtől sújtott fiatal progresszív zsellér reménytelen szerelme és reformtervei állnak.
Pontoppidan egész életében gyakran költözött, hol vidéken, hol Koppenhágában élt. A dán állam legalább némi megélhetési támogatást biztosított neki. Pontoppidan, aki 1927 körül már egyre nehezebben hallott és látott, 86 évesen halt meg (a második világháború alatt).
