Közeleg a tél, a hideg, sokan idézik fel magukban ilyenkor a régmúlt megejtő havazásait. Talán már mindenki használta már a „Hol van már a tavalyi hó?” kifejezést az elmúlásra gondolva, az viszont talán kevésbé közismert, hogy először a híres-hírhedt francia költő, François Villon (1431–?) egyik versében, a Nagy Testamentum című kötetének Ballada a hajdani idők dámáiról című versének refrénjeként szerepel. A költemény a latin „ubi sunt” (jelentése: „hol vannak”) toposzt alkalmazza; a költő tizenkettő híres nőt/asszonyt idéz meg az ubi sunt szabályai szerint. Íme József Attila fordításában:
Mondd, hol is van, mely földön is
Flóra, a szép római dáma?
Archippiada és Thais,
hol az ő édes nénje-ángya?
S folyón, tavon ha kél a lárma,
szólal, de hol is van Echó?
Embernek túlszép volt az árva…
De hol van a tavalyi hó?
Hol van a tudós Helois,
ki miatt herélt voltát bánta
Esbaillart Péter s Sainct Denys
rendjében is szerelmét szánta?
S a királyné, ki Buridant a
Szajnába volt parancsoló!
Hogy zsákba kössék, úgy kivánta…
De hol van a tavalyi hó!
A maine-i Harembourges, Alisz,
Nagylábu Berta, Beatrix, Blanka –
liljom szinű volt maga is, –
Szűzanyám, hol van szirénhangja?
S akit az angolok Rouenba’
megégetének, ő, a jó,
a lorraine-vidéki Johanna?
De hol van a tavalyi hó!
Az ubi sunt toposznak hosszú története van, amelyről Lukácsy Sándor irodalomtörténész írt egy érdekes tanulmányt.
Akad azonban olyan kutató, aki nem annyira a toposz felől értelmezi a verset, hanem úgymond „meteorológiai” szempontból, mondván, az idő tájt, amikor a ballada keletkezett, nagyon hideg tél tél volt s akkoriban már évtizedek óta ünnepelték a hó ünnepét, s formáltak szobrokat a kemény hóból – így talán Villon szeme előtt is ez lebeghetett. Hát talán mégsem…
