Élete
Munkássága
Paul Henri Benjamin Balluet d’Estournelles, de Constant de Rebecque bárója, a francia parlamenti jogerős választottbírósági csoport alapítója és elnöke, valamint a Nemzeti Érdekvédelmi és Nemzetközi Megbékélési Bizottság alapítója volt. Munkásságáért 1909-ben Nobel-békedíjat kapott, a belga Auguste Beernaerttel együtt.
Ifjúságát és iskolai éveit a görög fővárosban, Athénban töltötte, Párizsban tanult jogot. Élményeit könyvekben dolgozta fel, amelyekkel útikönyv íróként szerzett hírnevet Franciaországban. 1876-ban úgy döntött, hogy Franciaország diplomatája lesz. Kétéves londoni tartózkodása után 1882-ben Tuniszba ment követségi titkárként. Ottani hivatali idejéről egy tunéziai politikáról szóló könyvben is írt, amely az Académie française-tól kapott kitüntetést. Ezt a hivatali időt egy rövid hágai tartózkodás követte, majd 1890-ben ismét Londonba ment, ezúttal nyolc évre. Itt előbb követségi tanácsosként, majd meghatalmazott miniszterként dolgozott, majd diplomáciai tisztségéről lemondva a politikának szentelte magát.
1895-ben d’Estournelles-t először a Republikánus Párt jelöltjeként választották be a francia képviselőházba, és élete végéig megőrizte mandátumát. 1904-től volt szenátor.
Békemunkája 1899-ben kezdődött a francia kormány küldötteként az első hágai békekonferencián, majd az Állandó Választottbíróság tagjává nevezték ki. Az Egyesült Államokban és különböző európai országokban tett látogatása során megpróbálta terjeszteni a választottbíráskodás gondolatát, és meggyőzni a politikusokat és a kormányokat a célokról. Ez sikerült neki 1902-ben, amikor meglátogatta Theodore Rooseveltet, aki a hágai bírósághoz fordult a Mexikóval fennálló vita miatt.
1903-ban d’Estournelles kétpárti parlamenti csoportot alapított az önkéntes választottbíráskodásra Franciaországban, amely jelentős mértékben hozzájárult az 1903-ban és 1905-ben megkötött választottbírósági szerződésekhez. A francia-angol kapcsolatokat különösen d’Estournelles esszéi, előadásai és utazásai ösztönözték és javították. 1905-ben megalapította a Nemzeti Érdekvédelmi és Nemzetközi Megbékélési Bizottságot, amely a politika, a kultúra és az üzleti élet számos vezető személyiségét tömörítette, és amelyet Andrew Carnegie is támogatott.
Következő amerikai útja alkalmával 1911-ben d’Estournelles a Carnegie Alapítvány megalapításának vendége volt, hogy támogassa a nemzetközi béketörekvéseket. Ugyanebben az évben Párizsban létrehozták az alapítvány európai központját, amelynek d’Estournelles lett az igazgatója. A második hágai konferencián és az azt követő években masszívan kampányolt a leszerelésért és a Németországgal fenntartott diplomáciai kapcsolatok javításáért, de stratégiáját megváltoztatta az első világháború kitörésével és a német csapatok Belgium elleni inváziójával. Ettől kezdve harcra szólított fel a német militarizmus ellen, és megpróbálta meggyőzni az USA-t álláspontjáról. A háború befejezése után azonban pacifista hozzáállásra szólított fel a német néppel szemben, amit szerinte nem szabad egyenlőségjelezni Németország kormányával. Határozottan elítélte a francia annektálási követeléseket.
A háború utáni években d’Estournelles főként a Népszövetség francia részén dolgozott, és igyekezett orvosolni ennek az intézménynek a gyengeségeit. 1924-ben Párizsban halt meg.
