Élete
Munkássága
Auguste Marie François Beernaert 1884 októbere és 1894 márciusa között volt Belgium miniszterelnöke, 1909-ben Nobel-békedíjat kapott.
A holland egyesült királyságbeli Ostendben született 1829-ben, és 17 évesen beiratkozott a Leuveni Katolikus Egyetem jogi karára. Öt évvel később kitüntetéssel végzett.
Beernaert politikai karrierje 1873-ban kezdődött, amikor kinevezték a belga kormányba. 1884-ben az országgyűlésben abszolút többséget birtokló Katolikus Párt tagjaként 1884-ben hazája kormányfője és pénzügyminisztere lett, és munkáját elsősorban a tengeri útvonalak javítására, ezen belül a tengeri utak megalapítására összpontosította. Belga Tengerjogi Egységesítő Szövetség és a Nemzetközi Tengerészeti Bizottság. További hangsúlyt kapott a belga főváros, Brüsszel terjeszkedése. Fontos szerepet játszott a belga nyelvi és felekezeti vitában, mint közvetítő a katolikus flamandok és a világiasabb vallonok között. Tanácsadója volt II. Lipót belga királynak is a belga-kongói gyarmati politikájában. 1894-ben feladta kormányzati munkáját, részben a Kongóban kizsákmányoló politikává alakuló politikák bírálata, részben a belga parlamentben való arányos képviseletről szóló elutasított tervezet miatt. Ismét visszavonult ügyvédi irodájába, de a katolikus párt tagjaként a parlamentben maradt.
Hivatali ideje alatt Beernaert a nemzetközi jogon keresztül igyekezett biztosítani a békét. Mindenekelőtt a Belgium szomszédos országával, Hollandiával való diplomáciai közeledést szorgalmazta. A Nemzetközi Jogi Szövetség elnöke és az Institut de Droit International tiszteletbeli tagja volt. Ő volt az egyik kulcsember, aki 1899-ben előkészítette az első hágai nemzetközi békekonferenciát, és az első bizottság elnöke is volt. Ezt a funkciót 1907-ben a második hágai békekonferencián is betöltötte, ahol különösen az ellenség tulajdonának sérthetetlenségét szorgalmazta a tengeri hadviselésben. E funkciók mellett ideiglenesen az Interparlamentáris Unió elnöki tisztét töltötte be, tagja volt az Állandó Választottbíróságnak, 1912-ben pedig a Katolikus Liga a Békéért és a Katolikus Pacifisták Nemzetközi Ligájának tiszteletbeli elnöke. Az Állandó Választottbíróságon végzett munkájáért (Paul d’Estournelles de Constanttal együtt) 1909-ben a Nobel-békedíjat is elnyerte. Az Interparlamentáris Unió genfi konferenciáján néhány nappal halála előtt a légi hadviselés betiltása mellett kampányolt.
1912-ben Luzernbe került kórházba, ahol tüdőgyulladásban meghalt.
