Élete
Munkássága
Julius Wagner-Jauregg osztrák orvos volt, aki 1927-ben elnyerte az élettani és orvosi Nobel-díjat, és az első pszichiáter, aki ezt elnyerte. Nobel-díját „a paralízis és hátgerincsorvadás elleni malárialáz-kezelés felfedezéséért” kapta.
A bécsi Schottengymnasiumba járt, majd 1874-től 1880-ig a Bécsi Egyetemen végzett orvosi tanulmányokat, ahol Salomon Strickernél is tanult az Általános és Kísérleti Patológiai Intézetben. 1880-ban doktorált, 1882-ben hagyta el az intézetet.
Miután elhagyta a klinikát, laboratóriumi kísérleteket végzett állatokkal, amelyeket ebben az időben nagyon kevesen gyakoroltak. 1883-tól 1887-ig Maximilian Leidesdorf mellett dolgozott a Pszichiátriai Klinikán, bár eredeti képzése nem az idegrendszer patológiája volt. 1889-ben a híres Richard von Krafft-Ebing utódja lett a Grazi Egyetem Neuro-Pszichiátriai Klinikáján, és megkezdte a golyva, a kreténizmus és a jód kutatását. 1893-ban a pszichiátria és idegbetegségek rendkívüli professzora, valamint Theodor Meynert utódjaként a bécsi Pszichiátriai és Idegbetegségek Klinika igazgatója lett. Ez idő alatt Wagner-Jauregg tanítványa és asszisztense Constantin von Economo volt.
Tíz évvel később, 1902-ben Wagner-Jauregg az Általános Kórház pszichiátriai klinikájára költözött, majd 1911-ben visszatért korábbi posztjára. 1935-ben elnyerte az Edinburghi Egyetem Cameron terápiás díját.
Wagner-Jauregg fő munkája élete során a mentális betegségek lázkeltéssel történő kezeléséhez kapcsolódott, ezt a megközelítést piroterápiaként ismerik. 1887-ben a lázas betegségek pszichózisokra gyakorolt hatásait vizsgálta, felhasználva az erysipelát és a tuberkulint okozó streptococcusokat. Mivel ezek a kezelési módszerek nem működtek túl jól, 1917-ben kipróbálta a malária paraziták beoltását, ami az akkoriban terminális betegségnek számító neurosifilisz okozta dementia paralytica esetében nagyon sikeresnek bizonyult. Megfigyelték, hogy egyesek, akiknél magas láz alakul ki, meggyógyulnak a szifiliszből. Így 1917-től az 1940-es évek közepéig a legkevésbé agresszív parazita, a Plasmodium vivax által kiváltott maláriát használták harmadlagos szifilisz kezelésére, mert hosszan tartó és magas lázat okozott. Ezt elfogadható kockázatnak tekintették, mert a malária később kininnel kezelhető volt, amely akkoriban elérhető volt. Ezzel a felfedezéssel 1927-ben orvosi Nobel-díjat kapott. Legfontosabb publikációja a Handbuch der experimentellen Therapie emlékkötetében a Verhütung und Behandlung der progressiven Paralyze durch Impfmalaria (Progresszív bénulás megelőzése és kezelése malária beoltással) című könyve volt. A technika malarioterápia néven volt ismert; azonban veszélyes volt, a betegek körülbelül 15%-át megölte, ezért már nem használják.
