A görög mitológia bővelkedik szaftos szerelmi történetekben, amelyekben sokszor a földi halandókkal keresik a közös gyönyört az istenek. „A szerelmes természetű istenek mítoszai nagyon is földi igényekre jöttek létre. A görög királyi vagy legalább arisztokrata családok szívesen vezették vissza családfájukat egy vagy több istenre. Ehhez azonban szükség volt egy földi partnerre , hiszen ezek az isteni eredetű hősök halandó emberek lettek. Így aztán Zeuszon vagy Apollónon kívül olykor istennők is szerelembe estek földi halandókkal”. (1)
Egy ilyen emlékezetes viszony két szereplője Éósz, a Hajnal szárnyas istennője és Tithónosz trójai királyfi – az ő történetük az öregedés általános emberi tapasztalatát ábrázolja. Az istennő egyszer meglátta a rendkívüli szépségű ifjút és azonnal beleszeretett, ezért magával ragadta. Boldogságuk sokáig kitartott, két gyermekük is született. Ám Éósz rádöbbent, mi lesz, ha szerelme meghal? Hogy örökre az övé lehessen, felkereste Zeuszt és halhatatlanságot kért számára, amit a főisten meg is adott, bár vonakodva: „Tényleg ezt szeretnéd?” – kérdezte, mire Éósz bizonygatta, hogy ez minden vágya. Zeusz hát ennyit mondott: „Te tudod.” Ennek ellenére ahogy teltek az évek, Tithónosz öregedni kezdett, fájt minden porcikája, reszketett a térde, és egyre csak töpörödött. Az agg számára már nyűg volt az élet, szeretett volna meghalni már. Éósz ismét felkereste Zeuszt, hogy szabadítsa meg a szenvedéseitől. Azonban az istenek és emberek ura kijelentette, hogy akinek egyszer halhatatlanságot adott, annak soha nem veheti az életét: „Te követted el a hibát, Éósz, az örök élet mellé nem kértél örök ifjúságot is. Pedig figyelmeztettelek, hogy tényleg csak azt szeretnéd-e, hogy Tithónosz halhatatlan legyen.” Éósz vigasztalhatatlanul tért vissza vén szerelméhez, aki már annyira aszott volt, hogy a hangját is alig lehetett hallani, az inkább már a ciripeléshez hasonlított. Éósz ekkor tücsökké átváltoztatta Tithónoszt. Emiatt köszöntik boldogan minden nyári reggel a tücskök Éósz, a Hajnal felvirradtát. (Közös gyermekük, a daliás Memnón a trójai háborúban esett el, Éósz minden hajnalban őt gyászolja a földre hulló könnyeivel, a harmattal.)
A tücsöklét csak a mai emberek számára tűnhet nyomorúságos életnek. A tücsökben – ami Hésziodosz szerint nyáron „csengő életet áraszt” – az istenekhez hasonló (szellemi) lényt láttak, s évszázadokon át a legkülönfélébb, de tiszteletre méltó kontextusban idézték. (2)
A téma számos képzőművészeti és irodalmi feldolgozást ért meg, a leghíresebbek közé tartozik Alfred (Lord) Tennyson verse (amit két jeles magyar poéta, Somlyó György és Szabó Lőrinc átültetésében is olvashatunk), valamint Illyés Gyula költeménye. Ez utóbbi így hangzik:
Tithónosz, kis tücsök,
magamban cirpelek,
hol ebben, hol abban
a sarkában márványpalotámnak,
hogy rám ne lépjenek,
ki ne söpörjenek.
Hol van a leglobogóbb asszony, Ő,
a hajdani szűz, a Hajnal hajadonja?
Hol van – azt kérditek? – Eosz,
ki megkívánt, férjül kívánt
s ide hozott?
Itt van, itt, azon keblesen és combosan:
fiatalon; két útja közt ma is,
kiszalad reggel, megjön este.
S hogy hol a régi férfi, az, akit
isteneknél többre becsült:
Tithónosz?
Kis tücsök,
megfeketedve, összeaszva
cirpelgetek, hol itt, hol ott,
abbahagyva, majd újra kezdve,
hogy rám ne lépjenek.
Mert dallamtalan már a dal,
zenétlen a zene;
hangjára nem jő ki a múltnak
csak egy egere se…
És hogy az ifjúság hova lett – ahogyan
elsőnek kellett volna kérdnetek?
Arra felelgetek,
Tithónosz, kis tücsök, aki
a söprűtől is tartok, de aki
királyfi voltam, trójai! – tündökletes, midőn
engem halandót, Ő a Halhatatlan
elkért Zeusztól, nekem is
öröklétet esengve – ámde oly mohón
– kart, keblet, ajkat nyitva máris –
hogy elfeledett kérni hozzá,
amire igazánból vágyott
– ami nélkül pedig mit ér idő:
évezrednyi vagy pillanatnyi? –
örökös ifjúságot!
Falánkabban, örvendezőbb
nyelésekkel, bólintásokkal,
mint húst s gyümölcsöt
ette-itta azt a királyfit
Hyperion leánya.
Mi volt a végső korty belőlem?
Az utolsó ízes falat?
Amíg csuta nem lettem,
üres pohár.
Kiszörpölt, kiszopott szív.
Hangszekrény nélkül pendülő húr.
Ő tán emlékezik.
Hisz még szeret: sóhajt miattam,
itt tart magánál,
meg-megrezzenve arra, amit fölidéz
neki ez a cirpelgetés,
időtlenségek zenétlen zenéje,
amit verek, emléktelen
Tithónosz, kis tücsök,
hol innen, hol onnan, zugaiból
– hogy rám ne lépjenek –
az arany-márvány palotának,
hol öröklétig élek: élek,
élek, élek –
mert már meg sem halok.
Források:
(1) Németh György: Veszedelmes viszonyok. Istennők és földi férfiak
(2) Ritoók Zsigmond: Görög költemények papiruszon
