Élete
Munkássága
Paul Karrer svájci kémikus volt. 1937-ben Norman Haworth-el megosztva kémiai Nobel-díjat kapott „a karotinoidok, a flavonoidok, az A- és B2-vitaminok vizsgálatáért”.
Paul Karrer kémiát tanult a Zürichi Egyetemen, majd 1911-ben doktorált Alfred Werner vezetésével, a kobalt vegyértékizomériájának vizsgálatával. 1912 és 1918 között szerves arzénvegyületek szintézisén dolgozott Paul Ehrlich orvos laboratóriumában Frankfurt am Mainban, majd 1918-ban tért vissza a Zürichi Egyetemre, mint a szerves kémia docense. 1919-től nyugdíjba vonulásáig, 1956-ig Alfred Werner utódja lett a Kémiai Intézet igazgatói posztján. 1950-1951-ben az egyetem rektora is volt.
Zürichben Karrer poliszacharidokat és 1926 óta növényi színezékeket kutatott. Az A-vitamint (1931) izolálta, és többek között B2- és E-vitamint szintetizált. A karotinoidok és a flavinok felépítését is vizsgálta. 1927-ben megjelent „Szerves kémia tankönyve” széles körben megjelent és lefordították. Munkaterületei később az aneszteziológiában használatos, terápiásán hatásos anyagok, különösen a curare alkaloidok vizsgálata is szerepelt.
Karrer számos tudományos akadémia tagja volt, köztük a Német Természettudományi Akadémia Leopoldina-nak 1925 óta, az Académie Royale des Sciences-nek, a des Lettres et des Beaux-Arts de Belgique-nek 1939-től, az Edinburgh-i Királyi Társaságnak 1943-tól és a Nemzeti Akadémiának. 1945 óta a Sciences, 1947 óta pedig a Royal Society és az Académie des Sciences, valamint a kémiai és biokémiai társaságok. 1971-ben, 82 évesen halt meg, és a zürichi Fluntern temetőben temették el.
