Élete
Munkássága
Ivan Alekszejevics Bunyin orosz író, költő és műfordító. Bunyin folytatta a 19. századi orosz irodalom hagyományát. Leginkább realista prózáiról ismert, melynek fő témája a vidéki és vidéki Oroszország élete az októberi forradalom előtt. 1933-ban Bunyin volt az első orosz, aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat „azért a magasrendű művésziségéért, amellyel a klasszikus orosz prózaköltészeti hagyományokat továbbfolytatta”.
Bunin első verse 1887-ben jelent meg a pétervári Rodina folyóiratban. 1889-ben követte testvérét Harkovba, ahol alkalmazták. Kenyerét többek között könyvtárosként és az Orlowski Westnik (Orjoli hírnök) című harkovi folyóirat szerkesztőjeként kereste. 1891-ben ez nyomtatta ki első történeteit is. Ezután Moszkvába költözött. Az ottani művészeti körökbe gyorsan bekerült Bunyin megismerkedett Tolsztojjal és Csehovval.
1895 óta Bunyint Ukrajnán keresztül tett utazásai során többek között a Krím-félszigetre és Odesszába is eljutott. Csehovval folytatott levelezése ebből az időből származik. 1899 óta levelezést folytatott Maxim Gorkijjal is. Az 1900-ban megjelent Antonowskije Jabloki (Az Antonov-almák) című történet Bunyin irodalmi sikerének kezdetét jelenti: költőien írja le a vidéki életet az ókori Oroszországban, és később minden orosz olvasókönyvben megjelent. 1901-ben megjelent a Listopad című verseskötet.
Bunyin, aki önálló tanulással tanulta meg az angol nyelvet, már 1896-ban lefordította Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő verses eposzát, a Hiawatha énekét és más angol írók műveit, például Lord Byront és Lord Alfred Tennyson. A Listopad című verseiért és a fordításaiért 1903-ban megkapta az Orosz Akadémia Puskin-díját. 1909-ben ismét elnyerte a díjat, és tiszteletbeli tagnak is felvették az akadémiára.
Az első világháború előtt sokat utazott a Közel-Keletre, Egyiptomba és Észak-Afrikába, Palesztinába, Indiába és Ceylonba, ami új impulzusokat adott munkásságának. 1912 és 1914 telét Capriban töltötte Makszim Gorkijjal.
Bunyin érettebb történetei tematikusan az „Oroszország történelmi sorsa” és az orosz falu hanyatlása felé fordultak, például az 1910-ben megjelent Derevnja (Falu) című történetben vagy az 1912-es Szuhodol című gyűjteményben.
Az októberi forradalom után Bunyin, aki bolsevikellenes, 1918-ban elhagyta Moszkvát, és kezdetben Odesszába vonult vissza, majd 1920. január végén elhagyta Oroszországot az egyik utolsó francia hajóval és Grasse-ban telepedett le. A Tolsztoj és Csehov körüli „klasszikus nemzedék” egyik utolsó költőjeként az emigrációban lelt csodálatra és elismerésre. Ebből az időszakból származó műveit az októberi forradalom és a Szovjetunió határozott elutasítása jellemzi. Ezzel megszakadt Gorkijhoz fűződő barátsága.
1933-ban Bunin lett az első orosz ajkú író, aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Hontalanként szerepel a Svéd Akadémia és a Nobel Alapítvány listáin. A Nobel Alapítvány honlapján nem tünteti fel az irodalmi Nobel-díjasok nemzetiségét, Bunyin esetében azonban kivételt tesz.
1945-ben és 1946-ban fontolóra vette, hogy visszatér a Szovjetunióba, amire Elza Triolet és Konsztantyin Szimonov próbálta rávenni, de végül Párizsban száműzetésben maradt.
Halála után Bunyint 1956-ban rehabilitálták a Szovjetunióban, és műveinek nagy része ismét megjelenhetett ott. Csak a Szovjetunió 1991-es összeomlása után jelentek meg Oroszországban a bolsevikok 1917-es hatalomátvételéről és az orosz polgárháborúról szóló művei, köztük „Átkozott napok” című naplója.
