A 2004-es Srí Lanka-i cunami okozta vonatbaleset a halálos áldozatok számát tekintve a világtörténelem legnagyobb vasúti katasztrófája, 1700 vagy annál is több halálos áldozattal. A katasztrófa akkor történt, amikor egy zsúfolt személyvonatot (Szamudradevi, a tenger királynője) megsemmisítette a Srí Lanka-i tengerparti vasúton a 2004-es Indiai-óceáni földrengést követő cunami. A szökőár ezt követően több mint 30 000 halálos áldozatot és több milliárd rúpiás anyagi kárt okozott Srí Lanka tengerparti területein.
A katasztrófa
Az 50-es számú vonat Matara Express menetrend szerint közlekedő járata volt, amely Colombo és Galle városai között szállította az utasokat. Az útvonal Srí Lanka délnyugati partjain és Telwattán halad, mindössze 200 méterre a tengertől. 2004. december 26-án, vasárnap, a buddhista telihold ünnepe és a karácsonyi ünnepek hétvégéjén, nem sokkal reggel 6:50 után hagyta el a Colombo’s Fort Stationt több mint 1500 fizető utassal és ismeretlen számú menetjegy nélküli utassal, köztük az utazási bérlettel és állami utazási engedéllyel rendelkezőkkel.
A vonatot az 591-es Manitoba mozdony vontatta, a Sri Lanka Railways M2a osztályú mozdonya, amelyet 1956-ban épített a kanadai General Motors Diesel G12-es modellként.
Srí Lanka pallekelei szeizmikus megfigyelőállomása perceken belül regisztrálta a földrengést, de nem tartotta lehetségesnek, hogy szökőár elérje a szigetet. Amikor a szökőárjelentések először értek el a maradanai diszpécserhivatalhoz, a tisztviselők nyolc, a Coastal Line-on közlekedő vonatot meg tudtak állítani, de nem tudták elérni a Matara Expresszt.
A vonat megállítására tett erőfeszítések Ambalangodánál kudarcot vallottak, mivel az állomás összes személyzete segítette a vonatot, így senki sem tudta felvenni a telefont a vonat indulásáig. A délebbre fekvő állomások személyzetének elérésére tett kísérletek kudarcot vallottak, mert vagy elmenekültek, vagy megölték őket a hullámok.
Délelőtt 9:30-kor a Telwatta közelében fekvő Peraliya faluban a tengerparton megjelentek a földrengés okokzta gigantikus hullámok. A vonat megállt, amikor a víz özönlött köré, és riasztó is figyelmeztette a lakosságot a vízszint emelkedésére. Helyiek százai azt hitték, hogy a vonat biztonságosan van a síneken, felmásztak a kocsik tetejére, nehogy elsodorják őket. Mások a vonat mögött álltak, remélve, hogy az megvédi őket a víz erejétől. Az első hullám elárasztotta a kocsikat, és pánikot keltett az utasokban. Tíz perccel később egy hatalmas hullám felkapta a vonatot, és nekicsapta a pályát szegélyező fáknak és házaknak, összezúzva a mögötte menedéket keresőket.
A nyolc kocsi annyira zsúfolásig megtelt emberekkel, hogy nem lehetett kinyitni az ajtókat, amíg megteltek vízzel, így szinte mindenki megfulladt benne, miközben a víz többször is átmosta a roncsot. A vonat tetején ülő utasok lerepültek az összetört kocsikról, és a legtöbbjük megfulladt vagy összetörte őket a törmelék. Az 591-es számú Manitoba mozdonyt 100 méterre vitte a víz, és egy mocsárban akadt el. Janaka Fernando mérnök és Sivaloganathan asszisztens is a mozdonyban halt meg. A partvonal állapotán és a közeli épületen lévő magas vízálláson alapuló becslések szerint a hullámok 7,5-9 méterrel a tengerszint felett voltak, és 2-3 méterrel magasabb voltak, mint a vonat teteje.
A hatalmas méretű szökőár-katasztrófa miatt a helyi hatóságok nem tudtak megbirkózni a pusztítással, a katasztrófavédelem és a katonaság pedig annyira le volt terhelve, hogy az azonnali mentés nem volt lehetséges. Valójában a Srí Lanka-i hatóságoknak fogalmuk sem volt arról, hogy hol van a vonat néhány órán keresztül, mígnem egy katonai helikopter észrevette délután 4 óra körül. A helyi segélyszolgálatok megsemmisültek, és hosszú idő telt el a segítség megérkezéséig. A katasztrófában súlyosan megsérültek tucatjai a nap folyamán meghaltak a roncsokban, és sok holttestet több mint egy hétig nem sikerült kihozni. Néhány család leereszkedett a környékre, és elhatározta, hogy maguk keresik meg rokonaikat. Egy kolombói törvényszéki szakértő lefényképezte és ujjlenyomatokat vett a Batapola Kórházban a még fel nem vett holttestekről, hogy a feljegyzéseket tárolni lehessen, és a holttestek eltemetése után megtekinthető legyen.
A Srí Lanka-i hatóságok szerint a vonaton csak mintegy 150 ember maradt életben. A becsült halálos áldozatok száma legalább 1700 volt, és valószínűleg több mint 2000, bár csak körülbelül 900 holttestet találtak meg, sokuk a tengerbe sodródtak, vagy rokonai vitték el. Peraliya városa is elpusztult, több száz polgárt veszített a hullámok miatt. Baddegama Samitha, egy buddhista szerzetes tanítványaival együtt segített a temetési szertartások elvégzésében. A megtalált holttestek közül több mint 200-at nem azonosítottak és három nappal később egy buddhista szertartás keretében temették el őket a leszakadt vasútvonal közelében.
Megemlékezések
Az első évfordulós ceremóniákat a megjavított vasút mellett újjáépített városban tartották, amely ma is Colombo-Galle járatot üzemeltet, ugyanazt az őrt, W. Karunatilakát alkalmazva, aki a vonaton volt és túlélte a katasztrófát. Az 591-es Manitoba mozdonyt és a sérült kocsik közül kettőt megmentettek és újjáépítettek. A mozdony festésére egy hullám került emlékül. Az újjáépített mozdony és kocsik 2008. december 26-án és azóta minden évben visszatértek Peralijába, hogy részt vegyenek egy vallási szertartáson és egy megemlékezésen, amelyen a katasztrófában életüket vesztettekre emlékeznek.
