Élete
Munkássága
Corneille Jean François Heymans belga fiziológus volt. Tanulmányait a Szent Borbála Jezsuita Főiskolán, majd a Genti Egyetemen végezte, ahol 1920-ban doktori oklevelet szerzett.
Heymans 1938-ban elnyerte a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat „annak felismeréséért, hogy a légzés szabályozásában döntő szerepet játszanak a nyaki verőérhez és a szívből kivezető aortaívhez kapcsolódó érzékszervek”.
1922-ben Heymans a Genti Egyetem farmakodinamika oktatója lett, majd 1930-ban apját, Jean-François Heymanst követte a farmakológia professzoraként, valamint kinevezték a Farmakológiai, Farmakodinamikai és Toxikológiai Tanszék vezetőjévé; és a J. F. Heymans Intézet igazgatójává.
Corneille Heymans kutatásai során elsősorban az emlősök légzésének szabályozására és az idegrendszer, a keringési és anyagcsere-folyamatok, valamint a farmakológiai szerek befolyásolására összpontosított. Különösen a légzésszabályozásban szerepet játszó testfelépítések és a különféle élettani paraméterek hatásának tisztázására szánta el magát.
Apjával együtt felfedezte az aortaívben elhelyezkedő kemoreceptorokat, amelyeken keresztül a vér megnövekedett szén-dioxid-koncentrációját (hiperkapnia) vagy csökkent oxigénkoncentrációját (hipoxia) érzékeli és a vagus idegen keresztül továbbítja a légzőközpontba, ami a légzési aktivitás növekedése. Azt is ki tudták mutatni, hogy a szén-dioxid-szint csökkenése vagy a vérnyomás emelkedése a légzés gátlásához vezet. Az 1930-as évek elején Corneille Heymans és munkatársai az ott már ismert baroreceptorok mellett a carotis sinusban is kimutatták a kemoreceptorok jelenlétét, és így be tudták bizonyítani, hogy a sinus régió szabályozó funkciója nemcsak a keringés befolyásolását, hanem légzésszabályozás is. Későbbi munkái során sikerült neki és csoportjának az általa leírt receptorfunkciókat specifikus sejtekhez rendelni, és így az általa funkcionálisan felfedezett receptorokat morfológiailag azonosítani.
Corneille Heymans munkája a légzésfiziológia korábban érvényes modelljének alapvető felülvizsgálatához és kibővítéséhez vezetett, amelyet Hans Winterstein fiziológus a „légzésszabályozás reakcióelméleteként” fogalmazott meg. Felfedezései ma is alapvető klinikai jelentőségűek az érzéstelenítésben, valamint a keringési és légzési rendellenességek gyógyszeres kezelésében a sürgősségi és intenzív gyógyászatban.
