Már a 17-18. században is szükségesnek tartották a plasztikai beavatkozásokat, akkor is a külső rendbetételéről szólt, bár teljesen más okból.
Konkrétan a test bizonyos részeinek elhalása miatt volt fontos az operáció, így aki “kés alá feküdt”, egyértelműen betegnek számított. Európában egyenesen kegyvesztettnek számított az, aki erre szorult.
A kutatások szerint a háborús, harci sérüléseken kívül a szifilisz volt az a kiváltó ok, amiért plasztikai beavatkozásra volt szükség, ugyanis egyik legjellemzőbb tünete volt az orr deformációja. A szexuális úton terjedő betegség egyik fájdalmas velejárója az orrhíd elhalása, így a hús elrohad és ezáltal az orr besüpped az arcba.
“A 17. század folyamán Európában megnőtt a szifilisztől való félelem, így valahányszor a helyreállító beavatkozás kérdése felmerült, mindenki azt feltételezte, szifiliszes betegről van szó” - Emily Cock tanulmánya szerint.
Sokáig tehát a fizikai hanyatlás leplezése okán keresték azokat az orvosokat, akik plasztikai beavatkozást is vállaltak, több kevesebb sikerrel.
