A köznép szokása, a tájegységek, mind módosította picit a beszélt nyelvet, de még az írást is. Egészen az első helyesírási szabályzatig sokszor komoly küzdelmet vívtak a hozzáértők.
Az 1832-es helyesírási szabályzat megalkotása előtt két kiemelkedő csoport nézetei feszültek egymásnak. Az ipszilonisták, mely élén Verseghy Ferenc állt, illetve a jottisták, ahol vezéralakként Révai Miklós és Kazinczy Ferenc kapott helyet.
A leglényegesebb kérdésnek azt tartották, hogy hogyan kell leírni és ejteni a d, l, n, t végű főneveket és igéket, ha j-s toldalékot kapnak. Helyes-e, hogy láttya, úttya, vagy a látja és útja a megfelelő erre?! Akkor még egyáltalán nem volt kizárva, hogy úgy kell leírni, mint ahogy azt az ember kiejti. Így sokáig ment a vita, hogy hogy lesz pontos többek közt a kínja kifejezés. Nem volt kizárva még a kínnya, vagy kínynya sem.
A jottisták voltak azok, akik szerint megfelelően úgy írhatnánk, hogy kard+ja, lát+ja, mert a kiejtés szerinti írásban elvész a tőszó. Az ipszilonisták viszont egyenesen nyelvrontást láttak a j-vel való írásban. Sokak szerint helyesen érveltek azzal, hogy jobb lenne ugyanazt a hangot mindig ugyanazzal a betűvel jelölni. A jotta a toldalékban szereplő “j”, az ipszilon pedig az az “y”, amely meglágyítja a d, l n, t hangokat.
Az érvek és a “hangos” vita végén az említett helyesírási szabályzatban foglaltak állást a szakértők, akik a jottista írásgyakorlatot vették alapul, mely máig használatban van.
