A nyilvános ürítés divatja

Az elmúlt korokban számtalan olyan mindennapos tevékenység zajlott, amelyek mai szemmel nézve meghökkentőnek tűnnek. Ezek közé tartozik a nyilvánosság előtt zajló ürítés is. XIV. Lajos király idejében a híres versailles-i palotában – számunkra igencsak orrfacsaró bűznek nevezendő – „illatok” terjengtek, az ott lakó népes szolgahad, inasok, szolgák és nemesek, udvaroncok ott könnyítettek magukon, ahol éppen rájuk tört a szükség. A bűz – amihez persze az ott élők hozzászokhattak – elég nagy lehetett, tekintve, hogy nagyjából 2500 és 5000 között ingadozott a folyamatosan a palotában lakók száma… Mivel csak a Napkirály és a királyi család rendelkezett hordozható árnyékszékkel, a többiekre körülbelül kétszáz éjjeli edény jutott – ami persze nem volt elegendő.

Ahogy Hahner Péter történésztől tudjuk, a királynak „lyukas széket” hoztak, ha szüksége volt rá:

Ez egy valódi szék volt, botokkal hozták, mint egy hordszéket, lábai között be volt deszkázva, s az ülésen lévő lyuk alá éjjeli edényt helyeztek. A király nem a legteljesebb nyilvánosság előtt ült rá (köntösben természetesen!): csak azok a nemesek lehettek jelen, akiknek joga volt belépni a királyi hálószobába. Nagykövetek előtt viszont többször is megtette. Egyes nagykövetek szerint nem is a szükséglet, hanem csak a szertartás miatt. Nagy megtiszteltetés volt részt venni ezen a szertartáson, s ezt a jogot meg is lehetett vásárolni: egy „brevet d’affaires” nevű engedély több tízezer aranyba kerülhetett, egyesek állítólag 100 000 aranyat is fizettek érte (de ezt lehet, hogy csak a krónikások túlozták el). Annyi bizonyos, hogy a hordozható árnyékszék felelőse udvari hivatal volt. […] Igaz, az árnyékszék-felelős nem kapott élelmezést Versailles-ban, de azért tekintélyes volt. A munkát nyilván inasaival végeztette, s a régi római mondással vigasztalhatta magát: A pénznek nincsen szaga.

Maga a nyilvános kaksizás akkoriban nem számított meglepőnek. A pletykák és udvari hírek első számú ismertetője, Saint-Simon herceg is említi emlékiratában, hogy a király unokájának neje, egyben a versailles-i udvar népszerű alakja, Burgundia hercegnője egy királyi fogadás alatt adatott magának beöntést. „Csak arra figyeltek fel, hogy az ifjú hercegnő sokat izeg-mozog, majd később bevallotta, hogy egyik szolgálója ekkor adott neki beöntést hátulról. A király meglepődött, de afféle fiatalos pajkosságnak tekintette az egészet, és második feleségével együtt jót nevettek a történteken.”

Hahner Péter: Tisztálkodási szokások Franciaországban a régi rend idején
Saint-Simon herceg: Emlékirataim