Élete
Munkássága
Aristide Pierre Henri Briand francia államférfi volt, aki tizenegy cikluson át töltötte be Franciaország miniszterelnöki posztját a Francia Harmadik Köztársaság idején. Elsősorban a nemzetközi kérdésekre és a megbékélési politikára való összpontosításáról emlékeznek meg a két világháború közötti időszakban.
1926-ban Gustav Stresemann német külügyminiszterrel együtt Nobel-békedíjat kapott a locarnói szerződések megvalósításáért, amelyek célja Franciaország és Németország megbékélése volt az első világháború után. Egy újabb világméretű konfliktus elkerülése érdekében közreműködött az 1928-as Kellogg–Briand-paktumként ismert megállapodásban, valamint az „Európai Unió” 1929-es létrehozásában. Minden erőfeszítését azonban veszélyeztette a nacionalista és revansista eszmék, mint pl. nácizmus és fasizmus a nagy gazdasági világválság után.
Miután 1908-ban igazságügyminiszterré nevezték ki, Briand Armand Fallières burzsoá-liberális elnök kérésére 1909 júliusának végén Clemenceau utódja lett a miniszterelnöki székben. A következő év őszén heves munkaügyi viták voltak Franciaországban. A kormány katonai és gazdasági veszélynek nyilvánította Franciaország számára a vasutasok 1910. október 12-re kiírt általános sztrájkját. Briand behívta a draftoló csatárokat, a többieket pedig elbocsátással fenyegette. A parlament előtt Briand, az általános sztrájk korábbi szószólója a képviselők dühös tiltakozását azzal indokolta, hogy a sztrájk „a társadalom létfontosságú jogát” veszélyezteti, és elviselhetetlenül megalázó helyzetbe hozta a nemzetet. A zűrzavar miatt a szónoklatról egyedül kellett lediktálnia beszédének végét a gyorsírónak. Annak ellenére, hogy másnap a kamara szavazatai nagy többségben voltak, Briand lemondott, és a november 2-i választást követően új kabinetet alakított döntésének támogatóiból.
1911. január 17-én egy tébolyult férfi belépett a Parlamentbe, és lelőtte Briandet, aki nem sérült meg.
Briand 1911. február 24-én ismét lemondott, és Joseph Caillaux lett az új miniszterelnök. Ennek oka ezúttal az volt, hogy egyes parlamenti képviselők ellenállást tanúsítottak a katolikus egyházzal szembeni közvetítő politikájával szemben. Miután a Marokkó-Kongói Szerződés véget vetett a második marokkói válságnak, Briand 1912 januárjában visszatért igazságügyi miniszterként a Raymond Poincaré által újonnan megalakított kabinetbe, és 1913 elején két hónapig ismét kormányfő volt. Briand az első balkáni háború kezdetéig, 1912-ig alig foglalkozott külpolitikai kérdésekkel. Miután azonban a külpolitika hirtelen előtérbe került a veillée des armes, „a háború előestéjén”, Briand gyakran megállt a Quai d’Orsay-nál, hogy tanácskozzon Poincaréval.
Az első világháború után Briand a nemzetközi béketörekvések és a Népszövetség egyik támogatója volt. Miután 1921-ben ismét átvette a kormányzati ügyeket, 1922. január 12-én ismét lemondott, mert a francia és Nagy-Britannia közötti biztonsági egyezményt nem ratifikálták a cannes-i konferencián, valamint Briand kritikáját a versailles-i békeszerződés kemény feltételeivel kapcsolatban. A Német Birodalom a közvélemény ellenállásába ütközött.
1925-től 1929-ig Briand 14 egymást követő kormány külügyminisztereként szorgalmazta a leszerelést, a Németországhoz való közeledést és a nemzetközi együttműködést. 1925-ben a locarnói szerződések főépítésze volt. 1926-ban ezért kapott Nobel-békedíjat Gustav Stresemann német külügyminiszterrel együtt, akivel együtt a szabadkőművesek tagja volt. 1928-ban kezdeményezte a Briand-Kellogg paktumot is, amely az államok közötti háború kölcsönös lemondásáról szóló szerződés.
Briand külügyminiszterként eredeti javaslatot fogalmazott meg Európa új gazdasági uniójára. Briand locarnói diplomáciájaként és a francia-német közeledés egyik aspektusaként írták le, ez volt a válasza Németország gyors gazdasági fellendülésére és jövőbeli politikai hatalmára.
Az ötlet az volt, hogy keretet biztosítsanak Franciaország egykori ellenségének megfékezésére, miközben a lehető legtöbbet megőrizték az 1919-es versailles-i településből. A Briand-terv magában foglalta Európa nagy ipari területeinek gazdasági összefogását és Kelet-Európa politikai biztonságának biztosítását a szovjet fenyegetésekkel szemben. Az alap a gazdasági együttműködés volt, de alapkoncepciója politikai volt, ugyanis a politikai hatalom határozza meg a gazdasági döntéseket. A tervet az Európai Szövetségi Unió rendszerének megszervezéséről szóló memorandum keretében végül francia kezdeményezésként terjesztették a Népszövetség elé. Legfőbb támogatója, Gustav Stresemann német külügyminiszter halálával és a nagy gazdasági világválság 1929-es kitörésével Briand tervét soha nem fogadták el, de gazdasági keretet javasolt a második világháború utáni fejlesztésekhez, amelyek végül az Európai Unióhoz vezettek.
