Élete
Munkássága
Gustav Ernst Stresemann német államférfi volt, aki 1923 augusztusa és novembere között Németország kancellárja, 1923 és 1929 között pedig külügyminiszter volt. Legjelentősebb eredménye a Németország és Franciaország közötti megbékélés volt, amelyért ő és Aristide Briand francia miniszterelnök 1926-ban Nobel-békedíjban részesült. A politikai instabilitás és a törékeny, rövid életű kormányok időszakában Stresemann volt a legbefolyásosabb politikus a Weimari Köztársaság fennállásának nagy részében.
Stresemann a Berlini Egyetemen és a Lipcsei Egyetemen tanult, ahol politikai gazdaságtant, történelmet és nemzetközi jogot tanult, és kialakította a liberalizmusról és a nacionalizmusról alkotott elképzelését, amely nézetek kombinációja határozza meg politikai karrierjét. A doktori cím megszerzése után Stresemann kereskedelmi szövetségekben dolgozott, mielőtt politikába lépett volna. 1907-ben a Nemzeti Liberális Párt képviselőjévé választották a Reichstagba. 1912-ben elvesztette mandátumát, de két évvel később újraválasztották. Az első világháború alatt a német militarizmus és expanzionizmus szószólója volt. Rossz egészségi állapota miatt felmentették a háborús szolgálat alól, fokozatosan a nemzeti liberálisok de facto vezetője lett, mielőtt 1917-ben formálisan átvette a párt irányítását. Németország veresége és a Hohenzollern-monarchia bukása jelentős megrázkódtatást okozott Stresemannnak, és arra kényszerítette, hogy fokozatosan átértékelje korábbi pozícióit. Megalapította a Német Néppártot (DVP), és saját monarchista meggyőződése ellenére rosszkedvűen elfogadta a weimari demokráciát, és nyitottá vált a centrummal és a baloldallal való együttműködésre.
1923 augusztusában Stresemannt kancellárnak és egy nagykoalíciós kormány külügyminiszterének nevezték ki. Rövid kancellársága alatt felhagyott a Ruhr-vidék francia-belga megszállásával szembeni passzív ellenállás politikájával, és bevezette a Rentenmarkot az országban tapasztalható hiperinfláció leküzdésére. Novemberben Stresemann átalakított kormánya összeomlott, miután a szociáldemokraták kiléptek a koalícióból. A bizalmatlansági szavazást követően lemondott kancellári posztjáról, de külügyminiszterként maradt a Wilhelm Marx vezette új kormányban. Első jelentős diplomáciai sikere az 1924-es Dawes-terv volt, amely csökkentette Németország általános jóvátételi kötelezettségvállalását. Ezt követték 1925-ben a locarnói szerződések, amelyek megerősítették Németország háború utáni nyugati határait, garantálták a békét Franciaországgal, és Németország egy évvel későbbi felvételét a Népszövetségbe. Stresemann az 1926-os berlini szerződés révén a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatok javítására is törekedett. 1928-ban felügyelte Németország részvételét a Kellogg–Briand Paktumban, amelyben az aláíró államok megígérték, hogy nem használnak háborút a nemzetközi konfliktusok megoldására. A megromlott egészségi állapot közepette Stresemann sikeresen tárgyalta a Young Plant, amely a német jóvátételi kifizetések további csökkentését célozta. 1929 októberében hunyt el sorozatos agyvérzésben, 51 évesen.
