Élete
Munkássága
André Paul Guillaume Gide francia író volt, akinek írásai sokféle stílust és témát öleltek fel. 1947-ben irodalmi Nobel-díjat kapott „az élet problémáit és körülményeit állhatatos igazságszeretettel és pszichológiai éleslátással feltáró irodalmi munkásságának nagy művészi jelentőségéért”. Gide karrierje a szimbolista mozgalomban való kezdetektől a két világháború közötti imperializmus kritikájáig terjedt. Több mint ötven könyv szerzője.
A fikcióiról és önéletrajzi munkáiról ismert Gide személyisége két oldalának konfliktusát és esetleges kibékülését fejezte ki. Azt javasolta, hogy a szigorú és moralista nevelés segített szembeállítani ezeket az oldalakat. Gide munkája a szabadság és a felhatalmazás vizsgálataként fogható fel a moralista és puritán korlátokkal szemben. Az intellektuális őszinteség elérésén dolgozott. Magának valló pederasztként írásait arra használta, hogy feltárja az önmaga teljességéért folytatott küzdelmét, beleértve a szexuális természet birtoklását anélkül, hogy elárulná értékeit. Politikai tevékenységét ugyanez a szellemiség formálta. Míg az 1930-as évek elején rokonszenvezt a kommunizmussal, sok értelmiségihez hasonlóan, 1936-os Szovjetunióba vezető útja után az antisztálinista baloldalt támogatta; az 1940-es években a hagyományosabb értékek felé fordult, és elvetette a kommunizmust, mint a keresztény civilizáció hagyományaival szakító eszmét.
Protestáns családban nőtt fel, és szigorú puritán nevelésben részesült. Következménye a Biblia tartalmának jó ismerete volt, ami megnyilvánul műveiben. Fiatalkori művei Les Cahiers d’André Walter (Andrej Walter naplói) és Les Poésies d’André Walter (Andrej Walter költészete) (1891). Mallarmé „keddek” irodalmi körébe járt, ahol megismerkedett a korabeli neves írókkal, Valéryvel, Rilkével, Claudellel stb. 1893-ban és 1894-ben Észak-Afrikába utazott. Ezen az úton fedezte fel homoszexualitását, kapott némi egzotikumot a stílusában. Találkozott Oscar Wilde-dal is. Hazatérése után megírta a Les Nourritures Terrestres (Föld gyümölcsei, 1897) című művet, amely szándékosan töredékes, mester és tanítvány párbeszédei formájában, részben prózában, részben versben íródott. Ebben a művében megvédte azt a tézist, hogy az embernek nem szabad túlzottan mérlegelnie a döntéseit az életben, hanem teljes mértékben és impulzusból kell élnie.
Később Gide teljesen megváltoztatta stílusát, és elkezdte a klasszicizmust hirdetni. Megvédte az elbeszélés prózai formáját (un récit), amely kevés szereplős történet legyen, lineáris, sűrített és időben ugrásmentes. Elutasította a regényt, mint nem klasszikus műfajt, és később Dosztojevszkijt olvasva némileg ellágyult hozzáállásán, hiszen rájött, hogy a hős lelkivilága leginkább magában a regényben írható le. Három legismertebb története a L’Immoraliste (1902), La Porte étroite (A keskeny kapu, 1909) és a La Symphonie pastorale (Pásztorének, 1919). A L’Immoraliste-ban és La Porte étroite-ban az erkölcsi norma követésének két végletére reflektál, a La Symphonie pastorale-ban pedig egy protestáns lelkész erkölcsi vakságára. A ma regények közé sorolható műveit (pl. Les Caves du Vatican, A Vatikán pincéi) ő nem nevezte regénynek, az egyetlen mű, amelyet maga is regénynek nevezett, a Les Faux-monnayeurs (A pénzhamisítók, 1925).
A maga idejében Gide az egyik legelismertebb francia író és kritikus volt. Egy ideig a tekintélyes Gallimard kiadónál dolgozott, és szerkesztői pályafutásából ismert, hogy elutasította Proust Az elveszett idő nyomában című kéziratát. Franciaországban Gide sokáig védte a kommunizmust – egészen 1936-ig, amikor a Szovjetunióba utazott, és meggyőződött ennek a rezsimnek a valóságáról. Visszatérése után bocsánatot kért a nyilvánosságtól. Néhány kortárs hiúsággal vádolta. A vádakhoz nagyban hozzájárult, hogy Gide fiatal kora óta „személyes” naplót írt publikálási szándékkal. Önéletrajzát is megírta Si le grain ne meurt (Ha el nem hal a mag, 1926) címmel.
