Élete
Munkássága
Patrick Maynard Stuart Blackett, Blackett báró brit kísérleti fizikus volt. 1948-ban fizikai Nobel-díjat kapott „a Wilson-féle ködkamra továbbfejlesztéséért, és az ezzel történő felfedezéseiért a magfizika és a kozmikus sugárzás terén”. 1925-ben ő volt az első ember, aki bebizonyította, hogy a radioaktivitás előidézheti az egyik kémiai elem nukleáris átalakulását a másikká. A második világháborúban a katonai stratégiával kapcsolatos tanácsadással és az operatív kutatás fejlesztésével vett részt. Nézetei kiutat láttak a harmadik világ fejlődésében és a hatvanas évek munkáspárti kormányának politikájának befolyásolásában.
A Dartmouth-i és Osborne-i Királyi Tengerészeti Főiskolára járt, és katonai pályafutását 1914-ben a Királyi Haditengerészet kadétaként kezdte. Az első világháború alatt részt vett a Falkland-szigeteki tengeri csatában és a Skagerak-csatában. A háború után lemondott hadnagyi szolgálatáról, és Cambridge-ben kezdett fizikát tanulni Ernest Rutherfordnál, amit 1921-ben végzett el. Tanulmányai befejezése után kezdetben Cambridge-ben maradt, majd 1933-ban a londoni Birkbeck College professzora lett. Már 1937-ben a Manchesteri Egyetemre ment.
Tanulmányai befejezése után Blackett kutatásokat kezdett a felhőkamrában; már 1924-ben elkészítette az első fényképeket a nitrogén oxigénizotóppá való átalakulásáról. 1932-ben Giuseppe Occhialinivel közösen felépített egy kioldott felhőkamrát, a kozmikus sugarak kutatására. 1933-ban megerősítette Anderson pozitív töltésű antielektron (pozitron) felfedezését, és képes volt kimutatni a pozitív és negatív elektronok záporainak létezését is. Mivel a normál anyag nem tartalmaz pozitív elektronokat, Dirac elméletei alapján kidolgozta a párgenerálás koncepcióját – részecske/antirészecske pár létrehozását gammasugárzással. Az inverz folyamatot, a pármegsemmisülést is sikerült kísérletileg igazolniuk.
A második világháború kezdetén Blackett csatlakozott a Royal Aircraft Establishment műszeres részlegéhez, és 1940 elején Joubert légimarsall tudományos tanácsadója lett a RAF Costal Commandnál. Ott a tengeralattjáró-ellenes hadviselés analitikai vizsgálatával foglalkozott, és erős kutatócsoportot épített fel. Az úgynevezett Blackett körhöz tartozott a későbbi Nobel-díjas John Kendrew és Conrad Waddington biológus is. Ugyanebben az évben az Admiralitás haditengerészeti hadműveleti kutatási részlegének igazgatója lett, ahol továbbra is a tengeralattjáró-ellenes hadviselésre és más haditengerészeti műveletekre összpontosított. Később az év folyamán Pile tábornokhoz rendelték tudományos tanácsadónak a légvédelmi osztályon, ahol megalapította a hadműveleti kutatások területét a törzsmunka tudományos elemzésére. A német légitámadások során elsősorban a légvédelem biztosításával és alkalmazásával foglalkozott.
Miután a második világháború után kezdetben a kozmikus sugarakkal foglalkozott, 1948 után a kozmikus sugarak izotrópiájával és a csillagközi mágneses mezők eredetével kapcsolatos spekulációk kezdtek érdeklődni. Ezek a tanulmányok, amelyek már nem felelnek meg a jelenlegi ismereteknek, elvezették a Föld mágneses mezejének történetéhez és a kőzetek mágnesezésének akkori új kutatási területéhez. Eredményei és tanítványai (Keith Runcorn, Edward A. Irving) eredményei más kutatócsoportok eredményeivel együtt erős bizonyítékot szolgáltattak Alfred Wegener és Alexander Du Toit kontinenssodródás elméletére.
1953-ban Blackettet a londoni Imperial College of Science and Technology fizika tanszékének dékánjává nevezték ki. 1963-as nyugdíjba vonulása után is fizikaprofesszorként és prorektorként maradt a főiskolán, amelynek Fizikai Kara ma a nevét viseli. Blackett 1965 és 1970 között volt a Royal Society elnöke.
1969-ben a szolgálataiért báró rangot kapott.
