A válasz most is az, hogy véletlenül. Egészen az Amazonas térségig kell utaznunk, ha a kiinduló nyersanyagot szeretnénk látni, hiszen az ott őshonos kaucsukfa adta hozzá a a nedvét.
A “gumifa” kérgének bevágásával érhetjük el a tejszerű anyagot, amely önmagában még nem megfelelő gumi, hiába is hasonlít elsőre az állaga, hiszen hidegben törékeny, hőségben pedig ragacsos állagú. Ezen kellett változtatni.
Egy amerikai férfi meggyőződése volt, hogy a világunk egyik leghasznosabb anyagát is elkészíthetjük belőle, amely alapjaiban változtatja meg a hétköznapokat. Egyáltalán nem a pénz mozgatta Charles Goodyeart, hiszen kijelenthetjük, soha nem került a gazdagok közé, sőt, anyagilag teljesen tönkretette a találmánya.
Komoly kísérletezéseket végzett vele, melyet felesége előtt is titkolt. Se tőkéje, se szabadideje nem volt hozzá, mégis hajtotta a kíváncsiság. A történet szerint 1839-ben, mikor az asszony egy kicsit korábban ért haza, az éppen kezében lévő kénnel kezelt gumidarabot gyorsan eldobta, pontosabban a kályhába rejtette. Órákkal később vette csak észre, hogy nem égett el, egyenesen tartóssá és rugalmassá vált a forróságtól. Az anyagot tehát a vulkanizáció tette sokoldalúvá.
A vulkanizáció eredményeképpen a képlékeny gumikeverékből rugalmas gumi lesz. Az anyag térhálósodik, ami megakadályozza, hogy erő hatására a szomszédos láncok elhagyják egymást. Az erő megszűntekor az elmozdult molekulaszegmensek „visszaugranak” eredeti helyükre.
Sajnos hiába szabadalmaztatta találmányát, az óriásgyárak azonnal ellopták ötletét, és sajátjukként használták az eljárást. Hiába a pereskedés, Charles Goodyear teljesen elszegényedett, így 200 ezer dolláros tartozással, 60 éves korában hunyt el.
A következő mérföldkő már John Boyd Dunlop amerikai állatorvoshoz köthető, hiszen 1888-ban kifejlesztette a légtömlős, pneumatikus gumiabroncsot, amely szintén világszintű változást hozott.
