Az ókorban (és egy ideig a XIX. században) abderitának gúnyolták az ostoba, korlátolt, rövidlátó embereket. A kifejezés a Kr. e. VII. században alapított trák–görög település, Abdéra lakóira vonatkozott, akiket kortársaik igencsak korlátolt, megfontolatlan embereknek tartottak. (Még annak ellenére is, hogy a város szülötte volt például Démokritosz, a híres atomelmélet kidolgozója és az egyik legjelentősebb szofista gondolkodó, Prótagorasz is. Juvenalis és Galénosz ugyanakkor éghajlati hatásnak tulajdonították a város lakóinak korlátoltságát.) Sztrabón szerint a települést Héraklész alapította barátja, Abdérosz emlékére, akit a hérosz nyolcadik munkája során emberevő lovak téptek szét.
Abdéra polgárainak ostobaságáról számtalan históriát terjesztették, amiket a Philogélosz (A nevetés barátja) című könyvben gyűjtöttek össze. Így például egyszer egy abderai fel akarta kötni magát, azonban a kötél elszakadt, s az atyafi megsérült, beütötte a fejét. Orvoshoz sietett, aki bekötötte a sebét, aztán hazatérve tényleg fellógatta magát… Egy másik sztori arról szól, hogy egy abderai észrevette amint egy eunuch beszélget egy asszonnyal. Megkérdezte, hogy a nő az eunuch felesége-e, majd hallván, hogy nem az – hiszen egy heréltnek nem lehet neje – „okosan” bólogatott: „Akkor biztosan a lánya…” (Érdekesség, hogy az abdériaiak mellett akkoriban a kis-ázsiai Kümé és a föniciai Szidón város lakói is ostobaságukról váltak gúny tárgyává.) Az abderita kifejezés a XVIII. század vége vált ismét népszerűvé, főleg Christoph Wieland német költő 1774-ben megjelent Az abderiták története címet viselő regényének köszönhetően.
Magyar földön is felkapott lett használata, Széchenyi István is többször ír róla – német nyelvű – Naplójában, ám idővel kialakult magyar megfelelője is: hazánkban a rátótiak és a mucsaiak váltak „abderitává”. A helynévi eredetű „rátót” a jelenleg Veszprém részönkormányzattal rendelkező városrésze, Gyulafirátót után terjedt el, és 1832-ben már így írnak lakosairól: ” …Lakosi mészégetéssel keresik élelmeket, kiket több század olta nagyon együgyüeknek tartanak, úgy, hogy a’ nem igen elmés embereket, másutt is közbeszédben Rátoti ember-nek gúnyolják, ‘s együgyüségekről sok furcsa mesét mondanak.” (KÖZHASZNU Esmeretek Tára a Conversation-Lexikon szerint Magyarországra alkalmaztatva. Pesten, Könyváros Wigand Ottó sajátja. Nyomtatta Landerer, Pesten, 1832. X. kötet, 79. p.)
Sajnos mai világunkban is vannak, akiket ilyen jelzővel lehetne illetni. Álljon itt végezetül Gárdonyi Géza rövid jellemzése (amit egyik regényalakja szájába ad: „ … A nyelv … a nemzet lelkének a terméke. De hát mind lágyeszűek voltak azok az ősnémetek? Mind hájfej, mind oktondi, bárgyú, balga, együgyű, göbölygős, filkó, fajankó, félnadrág, mulya, totomi, liphec, rátóti, táté, lühű, zavaros? … Csakúgy dőlt belőle az ostobaság rengeteg sok kifejezése, mintha azzal is illusztrálná, hogy milyen gazdag a magyar nyelv.” (Gárdonyi Géza: Te Berkenye)
Képünkön Héraklész nyolcadik munkája – Nicolo Van Aelst metszete Antonio Tempesta rajza alapján (1608)
