A római birodalomban is igen népszerű italnak számított a bor – bár természetesen nem olyan jellegű itókára kell gondolni, mint amilyeneket most iszunk. Valószínű, hogy az ókori borok nehezebbek és magasabb alkoholtartalmúak voltak a jelenlegieknél, noha nemigen itták tisztán – és nyilván készítettek rosszabb és jobb minőségű innivalókat is. Az előbbieket gyakorta hamisították, ugyanakkor igyekeztek mézzel, fűszerekkel, gyógynövényekkel és sok más módon ízesíteni, javítani rajtuk. Ilyen volt például a rossz minőségű posca, amit ecettel, vízzel és fűszerekkel dúsítottak. Ezt fogyasztotta a szegény réteg, bár több császár, köztük Hadrianus is ezt itta, hogy katonái előtt bizonyítsa egyenrangúságát; s állítólag Jézus is ezt itta a kereszten. Szintén az olcsóbbak közé tartozott a mulsum, egyfajta mézes bor, amit az első lefejtett mustból állítottak elő. A drágább nedűk közé számított a passum, amit édes mazsolaszőlőből állítottak elő (vannak, akik a tokaji borhoz hasonlítják). Sört (cerevisia) nem igazán ittak, az arisztokraták közönséges italnak tartották.
A nem alkoholos italok közül a víz mellett a lac (tej) volt a legnépszerűbb, főleg sajtok és sütemények készítéséhez vették igénybe. A tevetejet tartották a legfinomabbnak, de kortyoltak kecske-, birka-, ló- és szamártejet (tehéntejet nem nagyon) is – de kozmetikai célokra is alkalmazták.
Ajánlott irodalom:
T. Horváth Ágnes: Római gasztronómia
