Talán nem annyira köztudomású, hogy a „nép” elnevezésére nem csupán a démosz szó szolgált a régi görögöknél, hanem a laosz is. Némi utánérzéssel rájöhetünk, hogy ez a szó a mai napig fennmaradt, például a Nikolaosz (Nikolaus), azaz Miklós névben, és a laikus szóban is.
Laikusnak manapság azt nevezzük, aki nem hozzáértő, nem szakember egy adott témában, tudományterületen – ugyanakkor korábban azokat hívták így, akik a vallási kérdésekben találtattak hozzá nem értőnek. Így alakulhatott ki aztán – nagyjából a Kr. u. negyedik század első felében – az egyházközösségek berkein belül a papság (püspökök, stb.) és a nem-papság, azaz a nép tagjainak, a laikusoknak a szembenállása. (Napjainkban is használjuk a laicizálni kifejezést, ami azt jelenti, hogy világivá tenni, változtatni. A XIX. századi Franciaországban például laikus iskolák működtek, olyan oktatási intézmények, amelyeket kivontak az egyházi fennhatóság alól, de még a jelenben is léteznek laikus szerzetes testvérek.)
