Élete
Munkássága
Luigi Pirandello olasz drámaíró, regényíró, költő és novellaíró volt, akinek legnagyobb művei a színművei voltak. 1934-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki „a drámai és a színpadi művészet bátor és ötletes megújításáért”. Pirandello művei között szerepelnek regények, több száz elbeszélés és mintegy 40 színdarab, amelyek egy része szicíliai nyelven íródott. Pirandello tragikus bohózatait gyakran az Abszurd Színház előfutárainak tekintik.
Pirandello a Caos nevű kis birtokon született Agrigento külvárosában, egy kénbányászati vállalkozó fiaként. Agrigentóban és Palermóban nőtt fel, és még iskolás korában publikálta első irodalmi próbálkozásait. Az iskola 1887-es befejezése után 1888/89-ben Rómában, majd 1889/90 téli szemeszterétől 1891 nyári szemeszteréig a bonni Rheinische Friedrich-Wilhelms-Universität-en tanult romantikus filológiát.
1892-ben Pirandello visszatért Olaszországba, szabadúszó íróként telepedett le Rómában, és újságíróként dolgozott, de főként apja adományaiból, majd felesége hozományának bevételéből élt. 1897-ben a római Pedagógiai Akadémia olasz stilisztikát helyettesítő egyetemi oktatója lett, 1904-ben apja csődje után, amelyben felesége hozománya is elveszett, tulajdonképpen íróként és professzorként kellett eltartania a családot. 1908-ban ebben az intézetben rendes tanárrá nevezték ki. Ezt a tudományos állást 1922-ig megtartotta.
Luigi Pirandello már 1904-ben aratta első nagyobb sikerét Mattia Pascal című folytatásos regényével. Csak az 1910-es években fordult a dráma felé, az a terület, amely világszerte irodalmi hírnevet hozott számára. 1921/22-ben nagy sikert aratott, olykor botrányokkal kísérve Sei personaggi in cerca d’autore (Hat szereplő szerzőt keres) és Enrico IV (IV. Henrik) című darabjaival.1924-ben megnyitotta saját színházát, a Teatro d’Arte-t Rómában, mert Mussolini támogatását fejezte ki egy az olasz színház alapvető modernizálását ígérte. Mivel ezt az ígéretét nem tartotta be, társulatával turnézni kezdett, amelyen keresztül Európán és Dél-Amerikán keresztül vitte, de 1928-ban meg kellett szakítania, és önkéntes száműzetésbe vonult Berlinbe, majd 1930-ban Párizsba. 1934-ben Nobel-díjat kapott, és visszatért Rómába, ahol 1936. december 10-én halt meg.
Pirandello eleinte úgy gondolta, hogy „csak versben tud írni”, sőt korai munkásságát egészen a századfordulóig túlnyomórészt a költészetnek és a verseposz formájának szentelte. A veristák (Luigi Capuana) hatására kezdett el novellákat és regényeket írni. Esztétikájának alapja az Umorismo, amelyet eredetileg 1908-as habilitációs dolgozatában dolgozott ki, amely úgyszólván a komikus és a tragikus határán fekszik: A humorista nevetése az élet vicces oldalán keserű vigyorba csap át, mert a második lépésben beleér a nevetséges karakterbe, és felfogja szenvedésük tragédiáját. Pirandello csaknem 250 novellát írt, amelyekben ezt a megközelítést többször is alkalmazzák látszólag valósághű epizódokban, gyakran szicíliai kontextusban.
Világhírét persze elsősorban a színháznak köszönheti. A „Groteszk Színház” kritikai címke alatt Pirandello kezdetben kora tradicionális-realista színházának „belülről való felforgatását” mutatja be, talán a legélesebben a Così è (se vi pare) (Így van (ha így tetszik, 1917): Három ember él együtt, akik közül ketten őrültnek tartják egymást, mert nem értenek egyet a harmadik személy kilétével kapcsolatban – és mégis szeretik egymást, és jól kijönnek egymással. Csak akkor, ha a társadalom beavatkozik, és világos személyazonosságot követel meg a harmadik személytől döntést kell hozni, de az érintett személy kijelenti, hogy „mindkettő és” vagy más szóval: „az vagyok, akinek gondolnak”, úgy tűnik, mintha Pirandello a kvantumelmélet alapötletére számított volna.
1921-ben végre világhírnévre tett szert a Hat szereplő szerzőt keres című drámával, amely úgy tűnik, hogy felszámolja a színházat, mivel a szereplők, akiket a szerző visszautasított, mert történetük túl abszurdnak tűnik, egy igazi színház próbájába törnek be azért, hogy színpadra vigyék történetüket, bár ez a történet is megbukni látszik az egyes szereplők eltérő igazságai miatt. Ezzel a darabbal és IV. Henrikjével (1922) Pirandello világhírűvé vált.
