A fül, a hallás a szem (azaz a látás) után az ember második legfontosabb percepciója, mint szimbólum pedig befogadó szerv, ami a figyelmet, az emlékezetet, az engedelmességet, a meghallgatást, a belső hangra figyelést fejezi ki – szellemi tevékenységet jelöl, nem pusztán passzivitásra utal. „Szimbolikája érintkezik a spiráléval és a kagylóéval, vagyis a vulva-szimbólumokkal; ez magyarázza a fülből való születés mítoszát”. (1)
Az ókori Egyiptomban a fül a jövendőre utalt, s külön jelentést hordozott a jobb és a bal fül: az előbbi az élet, utóbbi a halált szimbolizálta.
(Képünkön: Uszerszaszet sztéléje, a XVIII. dinasztia korából. A mészkőből faragott sztélén láthatók annak az istennőnek a fülei, akinek a sztélét ajánlották. A felirat tanúsága szerint Nebethotepet számára készült. A kőtáblát Uszerszatet, II. Amenhotep fáraó egykori játszópajtása, később núbiai alkirály állította. Egyszer személyes, baráti hangvételű levelet kapott tőle az uralkodótól, amelyben II. Amenhotep közös ifjúkori tetteikről anekdotázott. Az alkirály büszkeségből egy sztélére vésette a levelet, mint a barátság és a hűség kőbe vésett vallomását.)
Az ősi Kínában a hosszú fülnek volt szimbolikus jelentősége, a hősök és fontos, kiemelkedő személyek bölcsességét, valamint a halhatatlanságot jelképezte. A görögöknél a hegyes fül – lásd Pán/Faun – állati vonás, Midász királyt is szamárfüllel ábrázolták, mint a rossz zenei ízlés és a butaság jelképét. A püthagoreusok szerint a fül különleges formája isteni ihletettségre utal.
Az Ószövetség szerint az átszúrt fül az örök rabszolgaság szimbóluma. Isten füle a mindentudás jelképe: „Az Úr szeme az igazakra tekint, füle meghallja kiáltásukat” (Zsolt 34,16). A fül ugyanakkor az ember figyelmét, Isten szavának meghallását és az annak való engedelmeskedést is jelenti. Az Ószövetség papszentelésein a fület is megkenték áldozati vérrel.
A keresztény művészetben az angyali üdvözlet egyes ábrázolásain Krisztus fogantatását jelzi, hogy a Szentlélek fehér galamb alakjában Mária füléhez repül: „Fülön át és lelkén át / szállt be a szent testébe” – olvasható a Szent Szűz anyaságáról szóló XIII. századi gall/latin himnuszban.). A hallás létfontosságú a hithez és az üdvösséghez: „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Aquinói Szt. Tamás is kiemeli a hallás hitbéli szerepét: „Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik: / de a hallás Rólad hittel biztosít” (Ének Krisztus testéről).
Érdekes, hogy a lutheri reformáció nagyobb hangsúlyt helyezett az általa magasabb rendűnek vélt hallásra, mint a látásra: „az igazi hit becsukott szemekkel jár, Isten szavára figyel, követi a szót…” (Luther Jónásról szóló prédikációja).
Az irodalomban is megjelenik a fül és a szem szembenállása: Shakespeare Lear király című tragédiájában Gloster csak akkor „lát” már tisztán, amikor mindössze a fülére támaszkodhat: „botlottam, míg szemem volt” (V. felv., 1. jel.).
(1) Pál J. – Újvári Edit: Szimbólumtár, 402. oldal
Olvasmányok:
Pál J. – Újvári Edit: Szimbólumtár
Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia – Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban
