Élete
Munkássága
Heike Kamerlingh Onnes holland fizikus, 1913-ban fizikai Nobel-díjat kapott „a testek alacsony hőmérsékletű tulajdonságainak vizsgálatáért, melyek többek között a folyékony hélium előállításához vezettek”.
1879. július 12-én doktorált a Nieuwe bewijzen voor de aswenteling der aarde („Új bizonyíték a Föld forgására”) című értekezésével. 1878-ban a delfti Politechnikai Iskola asszisztense volt, 1882-ben pedig a Leideni Egyetem kísérleti fizika professzorává nevezték ki. Ezt a feladatot 1882. november 11-én vette át Over de beteekenis van het qualityatief onderzoek in de natuurkunde („A kvantitatív kutatás fontosságáról a fizika fontosságáról”) bevezető beszédével. Itt szorosan együttműködött Hendrik Antoon Lorentz teoretikussal. 1903/04-ben a Leideni Egyetem rektora volt. 1883-ban felvételt nyert a Holland Királyi Tudományos Akadémiára (KNAW). 1916-ban a Royal Society, 1920-ban a National Academy of Sciences és az Académie des Sciences külföldi tagjává választották. 1921-ben az Edinburgh-i Királyi Társaság tiszteletbeli tagja, 1922-ben pedig a Porosz Tudományos Akadémia levelező tagja, 1925-ben pedig a Leopoldina és a Szovjetunió Akadémia levelező külföldi tagja lett. Tudományok. 1914 óta az Amerikai Filozófiai Társaság választott tagja.
Kamerlingh Onnes fő munkaterülete a gázok cseppfolyósítása és az ehhez kapcsolódó nyomás és térfogat korrekciós tagok meghatározása volt a van der Waals egyenletben. Ehhez a lehető legnagyobb hőmérsékleti tartományban, különösen az alacsony hőmérsékleti tartományban, a gázok ismeretére volt szükség. 1891-ben elsőként sikerült nagyobb léptékben (6–8 liter óránként) folyékony levegőt előállítani. 1894-től Kamerlingh Onnes folyékony oxigén és 1906-tól folyékony nitrogén hidegfürdővel rendelkezett.
1908. július 10-én elsőként állított elő folyékony héliumot.
A van der Waals-egyenlethez Kamerlingh Onnes sorozatbővítést javasolt, amelynek ki kell terjednie a gázkeverékekre, valamint a gázok és folyadékok keverékeire is. Ehhez korrekciós tagként a vonzás, a kapilláris és a viszkozitás molekuláris erőit is be kellett venni. Ennek megfelelően a leideni kutatócsoport munkaprogramja olyan jelenségekkel bővült, mint az elektromos vezetőképesség alacsony hőmérsékleten és a hőhatás hőmérsékletfüggése.
1911. április 8-án, miközben folyékony héliummal kísérletezett, Kamerlingh Onnes arra a felfedezésre jutott, hogy amikor a 4,183 K kritikus hőmérséklet alá csökken, azaz valamivel a hélium forráspontja alá csökken, a higany elektromos árammal szembeni ellenállása eltűnik. Ezzel Kamerlingh Onnes felfedezte a szupravezetést.
1911 körül Kamerlingh Onnes azt is felfedezte, hogy a folyékony hélium (4He-II) vékony filmként (ún. Rollin filmként) lassan felfelé mozog az érfalakon. Ezt a jelenséget Onnes-effektusnak nevezik. Ezzel Kamerlingh Onnes felismerte a szuperfolyékonyság lényeges tulajdonságát.
