Élete
Munkássága
Gerhart Johann Robert Hauptmann német drámaíró és regényíró volt. Az irodalmi naturalizmus legjelentősebb hirdetői között tartják számon, bár munkáiba más stílusokat is beépített. 1912-ben irodalmi Nobel-díjat kapott „gazdag, sokoldalú és nagyszerű drámaköltészetéért”.
1889-ben a berlini Charlottenburgba költözött. Ott csatlakozott a „Durch” természettudós irodalmi klubhoz. Ebben az időszakban kezdett el írni. 1887-ben írt Bahnwärter Thiel novellája a következő évben jelent meg. Első darabja, a Napkelte előtt 1889-ben került először színre Otto Brahm rendezésében. Ez indította el a naturalista mozgalmat a modern német irodalomban. Ezt követte a The Conciliation (1890), a Lonely People (1891) és a The Weavers (1892), egy erőteljes dráma, amely a sziléziai takácsok felemelkedését mutatja be 1844-ben, amelyről Németországon kívül a legismertebb. Munkái között szerepeltek vígjátékok is, köztük Crampton kolléga (1891) és A hódkabát (1893).
1910-ben jelent meg Hauptmann első egész estés regénye, A bolond Krisztusban, Emanuel Quint, amely egy vándor prédikátor történetét mesélte el, aki a napimádatot keverte a kereszténységgel. 1912-ben megjelent regénye, az Atlantisz egy azonos nevű dán némafilm alapja lett. A regény egy hónappal az RMS Titanic katasztrófa előtt íródott, és a film 1913-as bemutatója kevesebb mint egy évvel az esemény után történt.
A történet mindkettejüknél egy románc volt egy halálra ítélt óceánjáró fedélzetén, és nyilvánvalóvá vált a katasztrófához való hasonlóság. Ez a véletlenszerű időszerűtlenség miatt a filmet betiltották Norvégiában az érzéketlenség miatt.
A századforduló táján Hauptmann hivatalos elismerést kapott. Háromszor kapta meg az osztrák Franz-Grillparzer-Preis kitüntetést. 1905-ben az oxfordi Worcester College-ban, 1909-ben pedig a Lipcsei Egyetemen díszdoktori címet kapott. 1912-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.
Hauptmann aláírta a Kilencvenhármas Kiáltványt, egy 93 német tudós, tudós és művész által aláírt kiáltványt, amelyben kinyilvánította, hogy egyértelműen támogatja a német katonai akciókat az első világháború elején.
1915-ben II. Vilmos a Vörös Sas 4. osztályú rendjével tüntette ki. Németország katonai veresége és a monarchia bukása után Hauptmann a svájci Locarno melletti Monte Verità pacifista gyarmatra menekült. Néhány évvel később megírta a Till Eulenspiegel című költői emlékművet Hans Paasche-ról, a pacifistáról és reformátorról, akit az ultranacionalisták meggyilkoltak.
A köztársaság korai éveiben a Reichspräsident jelöltjének tekintették, és felajánlották a Reichskanzler posztját, amit elutasított.
A következő években ő volt az Adlerschild des Deutschen Reiches (A Német Birodalom Saspajzsa) első kitüntetése tudományos vagy művészi teljesítményért. Ebben az időszakban Hauptmann munkái iránti igény odáig csökkent, hogy életstílusának megőrzése érdekében filmeket és sorozatokat kezdett készíteni. Ennek ellenére továbbra is népszerű volt. Külföldön a német irodalom képviselőjének tekintették. 1932-ben Goethe halálának századik évfordulója tiszteletére előadókörútra indult az Egyesült Államokban, és a Columbia Egyetem díszdoktorává nyilvánította. Emellett megkapta Frankfurt am Main városának Goethe-díját is.
A náci uralom alatt mivel Hauptmann továbbra is nagyra becsülte a német népet, a nácik mindent megtettek annak érdekében, hogy sok kollégája emigrációja ellenére ne hagyja el az országot. Időnként a hivatalos elutasítástól szenvedett. Goebbels propagandaminiszter cenzorai folyamatosan figyelemmel kísérték Hauptmann munkásságát, és még a Lövés a parkban című novellájának új kiadását is betiltották, mert fekete karakter szerepelt benne. Hauptmannnak azt mondták, hogy a papírhiány miatt lehetetlen az újranyomás. A Hódkabát és a Napkelte előtt filmváltozatait cenzúrázták, Schluck és Jau filmadaptációját pedig betiltották. Hauptmann 80. születésnapjára, 1942-ben a náci rezsim képviselői kitüntetésekkel, ünnepségekkel és ünnepi előadásokkal működtek együtt.
Drezda bombázása idején Hauptmann súlyos tüdőgyulladás miatt egy drezdai szanatóriumban tartózkodott. A pokolról azt mondta: „Aki elfelejtett sírni, az újra tanult Drezda pusztulásánál. Életem végén állok, és irigylem halott bajtársaimat, akiket megkíméltek ettől az élménytől.”
A háború után Szilézia, ahol Hauptmann élt, Lengyelország része lett. 1946. április 7-én a szovjet katonai hatóságok arról tájékoztatták, hogy a lengyel kormány ragaszkodik kitelepítéséhez. Kiutasítása előtt nagyon megbetegedett. 1946. Június 6-án halt meg hörghurutban Agnieszkówban.
