A ciureai vasúti katasztrófa, 1917. január 13-án, az I. világháború idején történt. A Iași megye Ciurea pályaudvarán, egy áthaladó hurokkal rendelkező vasútállomáson történt, amely a Jászvásár-Barlád közötti vasútvonalon található. Hivatalos nyomozás nem folyt, és a baleset pontos oka ismeretlen. A halálos áldozatok száma is bizonytalan, a legtöbb forrás 800 és 1000 között van. Ezekkel a becslésekkel a ciureai vasúti katasztrófa a halálos áldozatok számát tekintve a világtörténelem második legrosszabb vasúti balesete a 2004-es Srí Lanka-i cunami vonatbaleset után.
A baleset
1917. január 11-én, pénteken indult el Galațiból Jászvásár felé a „Futár” becenévre hallgató E-1 vonat, amely 26 kocsiból állt. A vonaton hegyvidéki lakosok is tartózkodtak, akik fenyegetve érezték magukat a közeli Galațiban lezuhanó német bombák, valamint Brăila német hadsereg általi megszállása miatt. A vonaton csatlakoztak hozzájuk szabadságon lévő diákok és katonák. A vonat utasai között a románok mellett orosz tisztek és katonák, valamint a francia katonai misszió tagjai is voltak. A legismertebb utazók között volt Emil Costinescu volt pénzügyminiszter, Yvonne Blondel, egy volt bukaresti francia nagykövet lánya, George Vâlsan geográfus és egy francia tisztviselő, de Belloy márki. A vonat gyorsan túlzsúfolt lett, és újabb kocsikat kapcsoltak rá, ahogy a vonat haladt az útvonalon, a vonat néha órákat várt, miközben utazók százai próbáltak helyet találni rajta.
Az utazási körülmények borzalmasak voltak: a kocsik, köztük sok dobozos, gázlámpákkal megvilágítva, hidegek voltak; az ablakoknak nem volt üvegük, hanem deszkák voltak rajtuk, amelyek nem tudták távol tartani a hideg levegőt. A kocsik tetején ülő utazók meghaltak a hideg miatt.
„Borzalomra egy férfit és egy 10 éves kisfiút megfagyva vittek le. Más, tántorgó, hidegtől megkeményedett árnyékok azt mesélték, hogy bizonyos kanyarokban sok ember esett le vonatról.”
írta Yvonne Blondel
A vonat egyik napról a másikra állt meg Barládban, miután a heves havazás elzárta a vonalat, annak ellenére, hogy a katonák és a vasutasok igyekeztek megtakarítani. Másnap, január 12-én a konvoj 120 km-t tett tovább Jászvásár felé. Másnap hajnali egy óra körül érte el Ciureát, amikor a baleset történt.
Az utolsó barnovai megálló után a vonat elérte a Jászvásártól alig néhány kilométerre lévő Ciurea állomását. Amikor a személyzet tagjai megpróbálták csökkenteni a sebességet, rájöttek, hogy a fékek annak ellenére, hogy a Bălteni állomáson ellenőrizték őket, nem működnek. A „Mișcarea” című újság szerint a sűrített levegős fékrendszer csak az első két kocsinál működött, a harmadik vagonnál véletlenül elzáródott a szelep. A vonat kisiklott, és egy másik vonalon álló mozdonynak ütközött. A mozdony sebességmérő tűjét 95 km/h-nál elakadva találták, ez volt a vonat valószínűsíthető sebessége a baleset pillanatában. Egy túlélő így nyilatkozott:
„Tökéletesen érzékeltem, ahogy a vonat leugrott a sínekről, mint egy vasból és acélból készült szörnyű hüllő, megcsonkításba rángatva minden utazóját a túlvilágra vezető nagy utazáson… Az volt az érzésem, hogy egy gödör aljába kerültem. , tárgyak esője siklik a testem körül… Meddig tartott ez a gyötrelem? Néhány percig, de számomra végtelennek tűnt…”
A Ciurea pályaudvar dolgozói a mozdonyvezetők által küldött jelzéseket fogadva akvitválták a váltót, hogy a szerelvény a 2-es vonalra menjen, és elkerülje az ütközést az 1-es vonalon megállított, kátránnyal teli kocsikkal. A nagy sebesség és az éles szög miatt a 2-es vonalba azonban csak a mozdonynak és egy kocsinak sikerült bejutnia. A többi kocsi, kettő kivételével mind kisiklott. Úgy tűnik, hogy legalább az egyik kocsi ütközött néhány üzemanyagtartállyal, ami robbanást és hatalmas tüzet idézett elő. A vonat alig két óra alatt kiégett. Yvonne Blondelt a francia katonai misszió két katonája mentette meg, akik pontosan akkor rángatták ki a vonatroncsból, amikor a ruhája lángokban állt. Más utasok meghaltak a tűzben, vagy meghaltak a kisiklás következtében. A kocsik tetején utazók vagy a vonatkocsik alá estek és összezúzodtak, vagy a hóba repültek. Ugyanez a francia túlélő írja le a tragédia jeleneteit, beleértve a fosztogatók felbukkanását, akik kirabolták az utazókat. Nem sokkal később mentőcsapatok érkeztek – a pályaudvar melletti lőszerraktár katonái, vasutasok, két század román és két század orosz katona. A túlélőket a jászvásári pályaudvarra szállították, ahol elsősegélyben részesítették őket.
A balesettel kapcsolatos információk hiánya elsősorban annak a rendkívüli helyzetnek tudható be, amelybe a román állam annak idején került. A Román Királyság háborúban állt a központi hatalmakkal, a kormány, a katonaság és a legtöbb polgár Moldvába menekült, míg Munténiát, köztük fővárosát Bukarestet és Dobrudzsát elfoglalták. Az országos válság miatt kevés újság számolt be a balesetről. Nem nagyon világos, hogy volt-e nyomozás és az milyen eredménnyel járt. Az elsődleges információforrások a témával foglalkozó túlélők vallomásaira, emlékirataira, sajtójára és a két világháború közötti kiadványokra korlátozódnak.
Hasonlóképpen kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a balesetről készült, a média által terjesztett fotó hiteles volt-e, és a ciureai kisiklást ábrázolta-e. Bár azt 1917. január 19-én készítik, hónak nyoma sincs, bár két külön emlékirat említi, hogy az utasok életben maradtak, mert lerepülke a hópartokra. Ezért ennek a fényképnek a dátuma nem megfelelő. Ismeretes, hogy Ciurea több vasúti baleset helyszíne volt a huszadik század elején, és egy ismert esemény 1925-ben történt. A fotó valószínűleg egy másik alkalom egyikén készült.
A balesetet követő első órákban több tisztségviselő is a helyszínre érkezett – Dimitrie Greceanu közmunkaügyi miniszter, a főügyész, Jászvásár prefektusa, de biztonsági ügynökök is, akik tanúkat kezdtek kihallgatni. Reggelre az egész városban elterjedt a baleset híre. A napfény felfedte a tragédia nagyságát: „Ciureán áthaladva megnéztem a katasztrófát: vagonok roncsai égtek, és a munkáscsapatok újabb halottakat emeltek ki a roncsok alól. Az állomás mögött a halottak négy sorban sorakoztak… több százan. Hiányzó szemekkel, letört fejekkel, levált karokkal, kezekkel, lábakkal, megégett testekkel. Nők, tisztek, katonák…”. Egy másik megjegyzés: „Egész kocsisor égett, még a fémvázuk is, viaszként áztatta a tűz, amely megemésztette… az állomás körül minden romnak és sírnak tűnt…”.
A vonatkocsik kicsavarodott fémmaradványai között több száz holttestet találtak. Az áldozatokat az állomás közelében fektették le, és számtalan hívást intéztek az emberekhez, hogy segítsenek azonosítani őket. A holttestek közül nagyon keveset azonosítottak. Tömegsírokba temették el őket a Ciurea állomás mögötti mezőn.
A halottak között volt Vasile Cantacuzino hadnagy, Matei B. Cantacuzino kiváló jogtudós és politikus fia, valamint Alexandru Cătuneanu parancsnok, a Fekete-tenger első navigációs térképének szerzője. A balesetben Vasile Pârvan történész és George Vâlsan földrajztudós is megsérült.
A következő napokban közzétették az azonosított halottak ideiglenes névjegyzékét. Hamar terjedni kezdtek a pletykák: viták folytak a tűzben elpusztult vagy tolvajok által kifosztott vagyonokról, megnőtt a halottak száma, és csalárd módon híres neveket is felvettek az áldozatok névsorára. A németek által megszállt Munténiában egy emlékíró írt a balesetről szóló jelentésekről, és rosszindulatú örömmel vette tudomásul „Take Ionescu, Cantacuzino (igazságügyi miniszter), Costinescu (pénzügyminiszter) halálát”.
Emlékmű
2017 januárjában útszéli keresztet állítottak a ciureai városháza mellett a vasútállomás közelében, az 1917-es katasztrófa azonosítatlan áldozatainak emlékére. A kereszt mellett a Román Tengerészeti Vízrajzi Igazgatóság emléktáblát helyezett el Alexandru Cătuneanu parancsnoknak.
