Élete
Munkássága
François Jacob francia orvos, genetikus és biokémikus volt, aki Jacques Monoddal együtt kidolgozta az Operon-modellt, és megalkotta az operon kifejezést. Ez a modell, amelyet Jacob-Monod modellnek is neveznek, leírja a prokarióta gének szerkezetét, és elmagyarázza, hogyan szabályozzák aktivitásukat (génszabályozás). 1965-ben Jacques Monoddal és André Lwoffal együtt megkapta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat „az üzenetközvetítő RNS, riboszómák és egyes gének más gének által való kontrollálásának felfedezéséért”.
François Jacob a párizsi Lycée Carnot iskolája után a párizsi Sorbonne Orvostudományi Karán kezdett tanulni azzal a szándékkal, hogy sebész legyen. A második világháború idején azonban meg kellett szakítania tanulmányait. Tanulmányai második évében, 1940 júniusában elhagyta Franciaországot, hogy ellenállási harcosként csatlakozzon a Szabad Francia Erőkhöz (France libre) Londonban. Tisztiorvosként katonai műveletekben vett részt Fezzanban, Líbiában és Tunéziában, ahol megsebesült. Ezután áthelyezték a második páncéloshadosztályhoz, ahol 1944 augusztusában ismét súlyosan megsebesült Normandiában. Hét hónapot töltött a kórházban, hogy felépüljön sérüléseiből. Ezt követően megkapta a Croix de la Libération (A felszabadulás keresztje) kitüntetést, a háború legmagasabb katonai kitüntetését. A háború után Jacob 1947-ben Párizsban fejezte be orvosi tanulmányait, ahol doktori címet szerzett.
Súlyos háborús sérülései miatt Jacob nem tudott sebészként dolgozni. Kezdetben számos más területen dolgozott, mígnem 1950-ben a biológia felé fordult André Lwoff tanítványaként a Pasteur Intézetben. 1951-ben befejezte természettudományi tanulmányait, majd 1954-ben doktorált a Sorbonne-on. 1956-ban laboratóriumi igazgatóvá nevezték ki. 1960-tól az Institut Pasteur nemrégiben létrehozott Sejtgenetikai Tanszékének vezetője volt. 1964-ben professzori címet kapott a Collège de France-ban, ahol sejtgenetikai tanszéket hoztak létre számára.
François Jacobot különösen a baktériumok és bakteriofágok genetikai mechanizmusai, valamint a pontmutációk biokémiai következményei érdekelték. Kezdetben a lizogén baktériumok tulajdonságait vizsgálta, és kimutatta a profágokkal szembeni rezisztenciájukat, amit a profággének aktivitását gátló mechanizmusok létezésével magyarázott.
1954-ben hosszú távú és gyümölcsöző együttműködés kezdődött Elie Wollmannel, melynek során a baktérium genetikai anyaga és prófágja közötti kapcsolatokat és kapcsolatokat tisztázták. Ezek a vizsgálatok a bakteriális konjugáció megértéséhez vezettek, és lehetővé tették a baktériumsejt genetikai apparátusának elemzését. Együttműködésük során számos új koncepciót dolgoztak ki: Megmagyarázták a donor és a recipiens sejtek közötti géncserét a konjugáció során, bemutatták a bakteriális kromoszóma körkörös szerkezetét és felfedezték az episzómákat. Kutatásaik eredményeit a Szexualitás és bakteriális genetika című munkában foglalták össze.
A lizogén szabályozása és a β-galaktozidáz laktóz által indukált szintézise közötti figyelemreméltó hasonlóságok a baktériumokban inspirálták François Jacobot 1958-ban Jacques Monoddal együtt, hogy feltárják azokat a genetikai mechanizmusokat, amelyek a baktériumok közötti géncserét okozzák és szabályozzák a baktériumokban indukált fehérjeszintézist. Ebben az összefüggésben Jacob és Monod modellt (operonmodellt) dolgozott ki a szabályozó gének, operátorok, promóterek, strukturális gének és alloszterikus fehérjék, a represszorok kölcsönhatására a hírvivő RNS szintézisében (transzkripció).
1963-ban Jacob Sydney Brennerrel együtt előterjesztette a „replikon” hipotézist, hogy megmagyarázza a bakteriális sejtosztódás bizonyos aspektusait. Azóta Jacob a sejtosztódást szabályozó genetikai mechanizmusok kutatásának szentelte magát.
