Minden negyedik évben egy szökőnapot illesztünk a naptárba, méghozzá február 24-én. De miért pont akkor?
A magyarázat az antik római naptárhasználat néhány különös alkalmazásában rejlik. A február hónap a római lunaris naptárban megjelent két új hónap egyike – amelyet a hagyomány szerint a legendás Numa Pompilius király vezetett be –, s amely bizonyos tekintetben a sokáig évkezdetnek használt március elsejéhez képest az esztendő záró időszakának számított. Ennek kétféle hosszúsága volt: a hosszú években 23 napos, míg a rövid évek esetén 28 napos. A hosszú esztendőkben a póthónapot tizenharmadik hónapként február 23-át követően március elseje elé illesztették be. A rómaiak ráadásul a napok jelölését a soron következő határnaphoz viszonyítva adták meg a hátralevő napok számát: a határnapot 1-nek vették, így február utolsó napját „két nappal március Kalendae-ja előtt” formában határozták meg. Így a 28 napos februárban a 23. utáni nap a „hat nappal március Kalendae-ja előtt” elnevezést kapta.
Így február 24-ét, amely a 28 napos februárban – amit tehát hat nappal március Kalendae-ja előtt formában határoztak meg – szökőnap esetén „megkétszerezték”, és egymást követő két napot jelöltek vele. A szökőnap elnevezése dies bis sextus (másodszor hatodik nap), a szökőévek pedig annus bis sextilis (a hatodikat kétszer feltüntető év) elnevezést kaptak.
Ebből a tradícióból származik, hogy a mai naptárakban a február 24. és 28. közé eső névnapok mindig állandó távolságra maradnak március elsejétől, így a szökőévekben egy nappal későbbre kerülnek (ezt nevezi a néphagyomány Mátyás ugrásának). A szökőnapot tehát mindig február 23. és 24. közé iktatjuk, és sohasem 29-én tartjuk.
Ajánlott olvasmány:
Dr. Almási Tibor–Dr. Kőfalvi Tamás: A történelem segédtudományai
