Élete
Munkássága
Christiaan Eijkman holland orvos, patológus, bakteriológus és fiziológus volt. 1929-ben Frederick Gowland Hopkinsszal megosztva fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj kapott „különböző vitaminok felfedezéséért”.
1875-től Eijkman az amszterdami orvosi katonai iskolába járt, amely az Athenaeum Illustre Amsterdamhoz kapcsolódott. 1879-ben Thomas Place amszterdami professzor asszisztense lett, 1883. január 31-én sikeres orvosi vizsgát tett, majd 1883. március 28-án másodosztályú katonaorvossá léptették elő. Ugyanebben az évben áthelyezték Semarangba, ahol a helyi kórházban dolgozott orvosként.
Később a kis indonéz faluban, Tjilatjapban dolgozott, ahol maláriás lett, így 1885-ben visszatért Európába, hogy felépüljön. Ezt követően Amszterdamban Josef Forsternél, majd Berlinben Robert Kochnál folytatta képzését. Ezalatt találkozott Cornelis Adrianus Pekelharinggel és Cornelis Winklerrel, akikkel 1886 októberében visszatért Indonéziába, hogy egy bataviai laboratóriumban megvizsgálják a beriberi-betegség bakteriológiai okait.
1888 januárjában Eijkman lett az újonnan létrehozott patológiai anatómiai és bakteriológiai laboratórium (Eijkman Instituut) igazgatója Weltevredenben, valamint indonéz orvosok oktatója a bataviai Djawa Katonai Egészségügyi Iskolában. Ez idő alatt két tankönyvet írt tanítványainak, és a trópusi betegségek éghajlati hatásait vizsgálta. 1897-ben Eijkman észrevette, hogy a kísérleti állatok hántolt rizzsel etetése a beriberihez hasonló betegséget okoz, így fedezte fel az első avitaminózist. Ezt a B1-vitamin-hiányos hatást a rizs ezüsthéjának etetésével lehetne orvosolni. Kollégájával, Gerrit Grijnsszel együtt felfedezett egy beriberi ellenes faktort, amelyet később Casimir Funk B1-vitaminként (tiaminként) azonosított. Eijkman tévesen azt feltételezte, hogy egy kórokozó neurotoxikus toxint termel a főtt rizsen.
Munkáját azonban már nem folytathatta, mert 1898. augusztus 5-én kinevezték az Utrechti Egyetem higiénia, orvospolitika és igazságügyi orvostan professzorává. Eijkman tagja lett a Holland Egészségügyi Tanácsnak, ahol a tiszta ivóvízért és az iskolai higiéniáért kampányolt. Különösen a tuberkulózis elleni küzdelemben alapított egy egyesületet, amelynek célja a betegség leküzdése. Részt vett az Utrechti Egyetem szervezési feladataiban is, az 1912/13-as tanévben az alma mater rektora volt. 1895-ben a Holland Királyi Tudományos Akadémia levelező, 1907-ben rendes tagja, 1924-ben a londoni Királyi Egészségügyi Intézet tiszteletbeli tagja, 1921-ben pedig a washingtoni Nemzeti Tudományos Akadémia tagja. 1920-ban a Holland Oroszlán Lovagrend lovagja lett, 1923-ban megkapta az Amerikai Filozófiai Társaság John Scott-érmét, 1928-ban pedig az Orange-Nassau Lovagrend parancsnokává nevezték ki. Az antineuritikus vitamin (tiamin) felfedezéséért 1929-ben fiziológiai és orvosi Nobel-díjat kapott Sir Frederick Gowland Hopkinsszal megosztva.
