Élete
Munkássága
Bjørnstjerne Martinius Bjørnson norvég író volt, aki 1903-ban irodalmi Nobel-díjat kapott „nemes, nagyszerű és sokoldalú költészetével, amely mindig is kitűnt ihletének frissességével és szellemének ritka tisztaságával”. Az első norvég Nobel-díjas, termékeny polemizáló volt, és rendkívül befolyásos a norvég közéletben és a skandináv kulturális vitákban. Bjørnsont Ibsen, Lie és Kielland mellett a négy nagy norvég író egyikének tartják. A norvég himnusz „Ja, vi elsker dette landet” című dalszövegéért is ünneplik.
1852-ben végzett az Oslói Egyetemen, és hamarosan újságírói pályára ment, a drámakritikára összpontosítva.
1857-ben Bjørnson kiadta a Synnøve Solbakkent, az első parasztregényét. 1858-ban ezt követte Arne, 1860-ban En glad Gut (Egy boldog fiú), 1868-ban pedig Fiskerjentene (A halászlányok).
1857 végén Bjørnsont kinevezték a bergeni színház igazgatójává, ezt a posztot két évig töltötte be, amikor visszatért Christianiába. 1860-tól 1863-ig széles körben beutazta Európát. 1865 elején elvállalta a Christiania Színház vezetését, és Skóciában bemutatta De Nygifte (Az új házasok) című népszerű vígjátékát és Stuart Mária romantikus tragédiáját. 1870-ben megjelentette a Versek és dalok című kötetét, valamint az Arnljot Gelline című epikus ciklust; ez utóbbi kötet tartalmazza a Bergliot ódát, Bjørnson egyik legszebb lírai alkotását.
1864 és 1874 között Bjørnson az intellektuális erők elernyedését mutatta ki, ami nagyon figyelemre méltó egy energikus emberben; elsősorban a politika és színházi menedzser tevékenysége foglalkoztatta. Ez volt Bjørnson radikális agitátor legtüzesebb propagandájának időszaka. 1871-ben kezdte kiegészíteni újságírói munkáját előadások tartásával Skandináviában.
Bjørnson Gausdalban, aulestadi birtokán telepedett le. 1877-ben megjelent egy másik regénye, a Magnhild. Bjørnson nagyon vágyott arra, hogy teljes sikert érjen el a színpadon, és erejét a társasági élet drámájára, a Leonardára (1879) összpontosította, amely heves vitát váltott ki.
Bjørnson a Nobel-békedíjat odaítélő Norvég Nobel Bizottság egyik alapító tagja volt. 1903-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.
1901-ben Bjørnson kijelentette: „Pángermanista vagyok, teuton vagyok, és életem legnagyobb álma az, hogy a dél-germán népek és az észak-germán népek és testvéreik a diaszpórában egyesüljenek egy társszövetségben.”
Bjørnson annyit tett, mint bárki más, hogy felkeltse a norvég nacionalista érzést, de 1903-ban, a Norvégia és Svédország közötti szakadás küszöbén, a megbékélést és a mértékletességet prédikálta a norvégoknak. 1905-ben azonban nagyrészt hallgatott.
1910. április 26-án halt meg Párizsban, ahol néhány éven át a téli időszakot töltötte.
