Élete
Munkássága
Alekszandr Mihajlovics Prohorov szovjet fizikus volt. 1964-ben Nyikolaj Baszovval és Charles H. Townes-al megosztva fizikai Nobel-díjat kapott „alapvető munkájukért a kvantumelektronika területén, melyek mézer-lézer-elvű oszcillátotok és erősítők megalkotásához vezettek”.
Prohorov 1939-ben szerzett diplomát, és Nyikolaj Papaleksi vibrációs laboratóriumába járt a moszkvai Lebegyev Intézetben. A második világháborúban katona volt, de 1944-ben visszatért a Lebegyev Intézetbe, miután másodszor is megsebesült. 1946-ban itt doktorált, elméleti értekezésével a frekvenciastabilizálás csőoszcillátorban. 1947-ben Weksler (a szinkrotron oroszországi feltalálója) javaslatára a koherens szinkrotronsugárzást tanulmányozta disszertációjához. 1950-től a Lebegyev Intézet rezgéskutató laboratóriumának igazgatóhelyettese (Mihail Alekszandrovics Leontowitsch alatt), 1954-től pedig igazgatója. A Lomonoszov Egyetem professzora is volt. 1955-ben Nyikolaj Baszovval együtt kidolgozta az optikai szivattyúzás koncepcióját és a maser-elvet. Az 1950-es években különféle masereket építettek az intézetben. A rubin elektron spin-rezonancia spektrumának vizsgálata részeként 1957-ben felfedezte a lézeres anyag potenciálját, és 1958-ban javasolta egy rubinlézer megépítését, amelyet először Theodore Maiman valósított meg 1960-ban. A maser vagy lézer fejlesztésével párhuzamosan Charles Townes és Arthur Schawlow dolgozott az Egyesült Államokban.
1971 és 1990 között a Nagy Szovjet Enciklopédia szerkesztője volt (bár ragaszkodott Andrej Szaharov felvételéhez, amikor már régóta hivatalosan betiltották). 1973-tól 1991-ig a Lebegyev Intézet igazgatóhelyettese és egyben a Szovjet Tudományos Akadémia Fizikai és Csillagászati Tanszékének elnöke. 1983 és 1998 között a moszkvai Fizikai és Technológiai Intézet (Általános Fizikai Intézet) igazgatója, majd tiszteletbeli igazgatója 2001-ben bekövetkezett haláláig.
