Mi a közös Vergilius, Byron, Dumas és Hemingway életében?

A világirodalom legnevesebb szerzői közül sokan imádták az állatokat, jó néhányuk különleges élőlényeket tartottak háziállatként. Álljon itt pár neves író és költő, akik néha jobban bántak kedvenceikkel, mint embertársaikkal.

Vergilius (Kr. e. 70–19) furcsa vonzódása a (házi) legyekhez már az ókorban is ismert volt. Egyszer állítólag bronzszobrot emeltetett egy légynek, máskor saját legyének temetésére mai áron mintegy egymillió (!) dollárnyi sestertiust áldozott, zenekart bérelt és egy kis mauzóleumot is épített emlékére…

A romantika különc óriása, Lord Byron (1788–1824) is előszeretettel vette körül magát a legkülönfélébb állatokkal. Kedvencei között előfordultak lovak, libák, majmok, egy borz, egy róka, egy-egy papagáj, sas, varjú, gém, sólyom és krokodil is, valamint öt páva, két gyöngytyúk és egy egyiptomi daru is. Egyetemi évei alatt azonban legkülönlegesebb szobatársa egy medve volt, így tiltakozva az egyetemi szabályzat ellen, ami tiltotta a kutyatartást a hálótermekben. Egyik levelében még azzal a gondolattal is elkacérkodott, hogy medvetársa akár ösztöndíjért is folyamodhatna… Legismertebb – és talán legkedvesebb – társa azonban minden bizonnyal Boatswain névre hallgató újfundlandi ebe volt, akinek emlékét az Epitaph to a Dog (Felirat egy újfundlandi kutya síremlékére) című versében örökítette meg.

A francia Alexandre Dumas (1802–1870) nemcsak az „egyszerű” háziállatokért volt oda, hanem az egzotikus élőlényekért is. Vidéki birtokán öt kutya és egy macska mellett három majmot, két papagájt, egy aranyfácánt és egy keselyűt is tartott. Amikor a madár egy üres hordóba költözött, az író elnevezte Diogenésznek – az ismert ókori cinikus filozófus után (az állatról egyébként megemlékezett a Monte Cristo grófjában is).

Gérald de Nerval (1808–1855) francia szimbolista író-költő egy homárt dédelgetett, sokszor sétáltak együtt Párizs utcáin. Úgy vélte, hogy a homár csodás háziállat, mert „békés, komoly teremtmény, ismeri a tenger mélyének minden titkát, és nem ugat.” (Sajnos a művész 1841-ben véglegesen megőrült.)

Charles Dickens (1812–1870): az egyik legnagyobb angol író szívéhez egy Grip nevű holló állt a legközelebb. A madár pusztulása után vásárolt egy másik hollót, akit szintén ugyanúgy nevezett el – és Barnaby Rudge című művében is fontos szerepet osztott a fecsegő madárra. Az amerikai Edgar Allan Poe (1809–1849) dicsérő kritikát írt a darabról, s amikor 1842-ben, amerikai útján Dickens találkozott kritikusával [illusztrációnkon], beszámolt neki szomorúságáról, hollója haláláról – amit egyébként kitömetett, és asztala fölött tartott –, Poe kapva kapott az alkalmon, s amint hazaért, a holló figuráját beleírta korábban félbehagyott, To Leonore címet viselő versébe. (Az angol eredeti szövegben a Leonore és a Nevermore ’soha már’ – ti. ezt kántálta a versben a madár – megfelelő rímet alkot.)

Charles Baudelaire (1821–1867) egy brüsszeli hotelszobában lakott halála előtt, amikor egy szép napon a szálloda udvarán sétálva egy sérült és beteg denevért talált, amit egy ideig gondozásba vett. A denevér egy olyan ketrecben aludt fejjel lefelé lógva, amelyben korábban egy kanári lakott. Egy fiatal szobalány teljesen megrémült az állattól, de Baudelaire élvezettel simogatta denevérjét – amit végül felgyógyulása után szabadon engedett.

Henrik Ibsen (1828–1906): állami ösztöndíjas íróként Rómában élt, ott kezdte írni az első olyan darabját, amely megalapozta hírnevét Az 1866-ban elkészült Brand című darab írása közben talált egy skorpiót. Így írt erről 1870. október 28-án kelt levelében: „Akkoriban, amikor Brandot írtam, az asztalomon egy skorpiót tartogattam egy söröskorsóban. Az állat hébe-korba megbetegedett, olyankor egy darab lágy gyümölcsöt dobtam be neki, őrjöngve vetette rá magát, és belelövellte a mérgét; ettől aztán meggyógyult.”

Mark Twain (1835–1910) macskaimádóként öregkorában néha arra vetemedett, hogy kiscicákat bérelt a szomszédaitól, hogy társaságban érezhesse magát. Egyszer így fogalmazott: „Ha lehetséges lenne az ember és a macska keresztezése, az az ember javát szolgálná, a macskán viszont rontana.”

Virginia Woolf (1882–1941) is rajongott az állatokért. Kislányként mókus, selyemmajom és egy Jacobi nevű egér is társaságát képezte. De szerette ismerős embertársait is állatnevekkel ellátni, testvérét, Vanessát Delfinnek szólította (igaz, nővére meg Kecskének hívta az írónőt). Így már nem is tűnik annyira furcsának, hogy nyomtatásban megjelent első műve a család elpusztult kutyájáról szóló nekrológ volt.

T. S. Eliot (1888–1965) egy teljes kötetet szentelt a cicáknak – a Macskák könyvét –, ez adta a nagy sikerű Macskák című musical alapját. Néhány macsek egészen különleges nevet viselt: Talpinca, Wiscus úr és Sárkánylökdöső Szent György nevű állattal is megosztotta életterét.
Ernest Hemingway (1899–1961) is hatalmas macskarajongóként él az emlékezetben; több mint harminc cicája közül jó pár hat lábujjal rendelkezett, s különleges becenévvel látta el őket: Cicaúr, Dili Dani, Eksztázis, Furkó.

Irodalom:
Robert Schnakenberg: Híres szerzők titkos élete
Történelmi apróságok