Az 1960. május 22-i valdiviai földrengés a világ valaha feljegyzett legnagyobb erősségű földrengése volt. Helyi idő szerint délután 3 óra 11 perckor a rengés 9,5 Mw értéket ért el a pillanatnyi magnitúdó skálán. Chile kis déli részének nagy területeinek topográfiai alakja megváltozott, különösen a tartományi főváros, Valdivia környéke volt érintett.
A földrengés szökőárt váltott ki, amely súlyos pusztítást okozott az egész Csendes-óceán térségében. Az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata (USGS) becslése szerint az elhunytak száma legalább 1655 halott, 3000 sérült és kétmillió hajléktalan, míg más források körülbelül 6000-re teszik a halálos áldozatok számát, de ugyanennyi hajléktalant becsültek vagy jelentettek. 2231-re, 3000-re vagy 5700-ra tette volna a földrengés halálos áldozatait.
Hasonló erejű földrengés történt körülbelül 3800 évvel ezelőtt a kalderától délre.
Háttér
A nagy chilei földrengés által érintett terület Chile egészéhez hasonlóan az úgynevezett Csendes-óceáni Tűzgyűrűben fekszik, egy magas szeizmikus és vulkáni aktivitású zónában, amely a Csendes-óceán körül terül el. Az erős földrengések ezért nem ritkák Chile part menti régióiban; az ország valójában a Csendes-óceán körüli térségben a földrengések által leginkább érintett területek egyike.
Chile a dél-amerikai lemez nyugati szélén található, az óceáni Nazca-lemez konvergens határán. A két lemez évente átlagosan 63 millimétert mozog egymás felé, a Nazca-lemez pedig a kontinentális lemez alá süllyed. A föld alatt fellépő feszültség erős földrengésekben oldódik fel. 1950 óta 28, legalább 7-es erősségű földrengés történt Chilében, az utolsó 2015. szeptember 17-én, 8,3-as erősséggel.
A földrengés
A nagy chilei földrengés volt a csúcspontja egy sor földrengésnek, amely néhány napon belül megrázta Chile déli középső részét. A Chilei Egyetem tudósai „a Chilében valaha megfigyelt legsúlyosabb földrengéssorozatról” beszéltek.
A rengések május 21-én reggel kezdődtek Curanilahue és Concepción közelében. Az egyenként 7,25 MW erősségű rengések megszakították a közlekedési és telefonkapcsolatokat Santiago fővárosából az ország déli részébe, és számos tüzet váltottak ki. Jorge Alessandri elnök lemondta részvételét az 1879-es Iquique-i csata emlékére rendezett hagyományos ünnepségeken, hogy helyszíni áttekintést kapjon a károkról és a segélyezési erőfeszítésekről.
A Concepción környéki segélyakciók megszervezése éppen elkezdődött, amikor másnap délután újabb erős földrengés rázta meg délebbre Valdivia környékét. Körülbelül fél órával később, helyi idő szerint 15 óra 11 perckor a valaha feljegyzett legerősebb földrengés következett. Négy percig tartott, és megrázta Chilét Talca és Chiloé szigete között.
A fő földrengést követő napokban több száz utórengés történt a régióban, amelyek közül tizenegy 6-7 magnitúdójú volt.
A földrengés az úgynevezett megatrusz földrengések közé tartozik. A földkéreg Lebu és Puerto Aisén között mintegy 1000 kilométer hosszan letört. Egy 200 kilométer széles földkéreg blokk a kontinentális perem és az Andok között hirtelen 20 méterrel nyugatra került, és közben megdőlt. A szakadási sebesség (az a sebesség, amellyel a földkéreg repedésének eleje elmozdul egy földrengés során) 3,5 km/s volt.
Az epicentrum pontos elhelyezkedése ellentmondásos. Az USGS Hiroo Kanamori japán geofizikusra hivatkozik, aki 1977-ben meghatározta a déli szélesség 38,29° és a nyugati hosszúság 73,05° koordinátáit, amely a Lumaco önkormányzat területén lévő Temuco városától északnyugatra található. A fősokk hipocentruma 33 kilométeres mélységben volt.
Több mint 11 billió (11,2 1018) joule energia szabadult fel – ez 180 gigatonna (TNT-nek megfelelő) robbanásnak felel meg. A sokk hatására a Föld tengelye 3 centiméterrel elmozdult.
Károk
Különféle becslések szerint egy-két millió chilei vált hajléktalanná a földrengés és a szökőár miatt, ami az ország akkori összlakossága egynegyedének felel meg. A chilei kormány jelentése szerint az elpusztult épületek száma 58 622. Az a tény, hogy magában a földrengésben csak néhány száz ember halt meg, tehát viszonylag kevesen haltak meg egy ekkora erejű földrengésben, többek között az azt megelőző gyengébb földrengések előzetes figyelmeztetésének tudható be.
Az épületpusztulás súlyossága elsősorban a geológiai adottságoktól, így az adott altalajtól függött. Valdiviában a város nyugati részén lévő épületek sokkal jobban érintettek, mert a keleti részekkel ellentétben itt kevésbé stabil a talaj, és jobban elmozdul egy földrengés során. Különösen súlyosan károsodtak azok az épületek, amelyek mesterséges töltésekre épültek. A földrengés során ott talajfolyósodás történt. A téglaépületeket is sokkal jobban érintette a pusztulás, mint a modern vasbeton épületeket vagy a hagyományos faházakat.
Valdivián kívül a Llanquihue-tó partján fekvő Puerto Octay faluban volt a legmagasabb a földrengés intenzitása. Ez egy különösen nagy intenzitású terület központja volt, amely ellipszis formájában húzódott észak-déli irányban a chilei központi völgyben. A területtől délre fekvő Puerto Montt város kikötője is súlyosan megsérült.
A földrengés számos földcsuszamlást okozott az Andokban, a sziklákon és a Little South tóvidékén, a Villarrica-tótól a Todos los Santos-tóig.
A földrengés átmenetileg négy méterrel leengedte a partvonalat Valdivia közelében, és akár 25 méter magas szökőárhullámot is okozott, amely a chilei partokat pusztította, és cunamiként az egész Csendes-óceánon átterjedt.
Számos hajó süllyedt el vagy futott zátonyra Valdivia kikötőjében és a chilei partok közelében. A Valdivia-öbölben a tengerfenék csaknem egy órán keresztül kiszáradt, mígnem a tenger egy tíz méter magas hullámban visszazökkent. Számos ember meghalt, miközben rákot kerestek a tengerfenéken.
A 10 000 kilométerre fekvő Hawaii-szigeten található Hilo-t, ahol a szökőár elérte a tizenegy méteres amplitúdót, és Japán, a Fülöp-szigetek és Kamcsatka part menti régióit is elpusztította. Kalifornia, Húsvét-sziget és Szamoa is érintett volt.
A földrengés halálos áldozatainak többségéért a cunami a felelős. Chilén kívül a szökőár Japánban 138, Hawaiiban 61, a Fülöp-szigeteken pedig 32 embert ölt meg.
A földrengés számos lejtőn földcsuszamlásokat idézett elő. Három nagy földcsuszamlás a Tralcán-hegyen a Río San Pedro folyót a Lago Riñihue kifolyásába öntötte, aminek következtében a tó vízszintje akár 20 méterrel is megemelkedett.
Hasonló esemény már az 1575-ös földrengés után is előfordult ezen a helyen. Ekkor a természetes gát több hónap után átszakadt, és a szökőár elmosta a Río San Pedro és a Río Calle-Calle menti mapuche településeket, és súlyos károkat okozott a spanyol Valdiviai gyarmaton.
Annak érdekében, hogy megakadályozzák a Riñihuazo nevű katasztrófa megismétlődését, amely körülbelül 100 000 embert érintett volna a folyó befolyási területén, mentőakció indult a 24 méter magas gátak eltávolítására. Egy hónap alatt több ezer katona és munkás, valamint 27 buldózer segítségével egyenként 15 méterrel csökkentették a gátak magasságát, így június 23-án a felgyülemlett víz kifolyhat. Az ezt követő árhullám továbbra is áradásokat és pusztításokat okozott a folyó mentén számos városban, de senki sem sérült meg.
A rengés két nappal később a Puyehue-Cordón-Caulle vulkáni komplexum riodacitos repedéskitörését váltotta ki. A 300 méter hosszú hasadékból származó kitörések hamut löktek ki hat kilométerre a légkörbe, és júliusig tartottak. Bár Chile központi völgyében napokig hullott a hamueső, a kitörés nem okozott jelentős károkat.
A következő hónapokban a vulkáni tevékenység Chilében jelentősen megnőtt; összesen öt vulkánkitörést jegyeztek fel. Sokáig ezt véletlennek hitték; 2007-ben azonban a geológusok bebizonyították a kapcsolatot a vulkánkitörések és a különösen erős földrengések között. Ennek megfelelően a 9-es vagy annál nagyobb erősségű földrengések után olyan hosszú ideig inaktív vulkánok törnek ki, amelyekben különösen nagy mennyiségű gázban gazdag magma tudott felhalmozódni.
Hosszútávú következmények
A déli szélesség 38°30′-nál lévő vonaltól északra Lebu partján 1,8 méteres spontán geológiai kiemelkedés történt. A Chiloé-szigettől délre eső területeken azonban a szárazföld akár 1,5 méterrel is megsüllyedt, ami a partvonal állandó változásához és 40 000 hektárnyi területvesztéshez vezetett. A Csendes-óceáni Chiloétól délnyugatra fekvő Guafo-sziget azonban három méteres emelkedést tapasztalt. Az érintett terület összes tengeri térképe elavult.
A Kis-Dél partjának nagy része időnként akár négy métert is megsüllyedt. A tengervíz ezután sok kilométeren át behatolt a folyóvölgyekbe. Csak Valdivia térségében 15 000 hektár mezőgazdasági terület veszett el végleg. Az ott létrehozott vizes élőhelyek ma Santuario de la naturaleza Carlos Anwandter néven védettek, és többek között a feketenyakú hattyúk nagy populációjának élőhelyei. A földrengés óta Isla Teja egykori területének mintegy felét elárasztották a környező folyók. A jelenlegi üledéktani vizsgálatok szerint az elöntött területek lassan ismét feliszapolódnak, és a Río Cruces körülbelül száz évvel a rengés után visszaköltözhet eredeti medrébe.
A földrengés számos földcsuszamlást váltott ki, különösen az Andokban. Ott különösen az erdős hegyoldalak csúsztak lefelé a Liquiñe-Ofqui törészóna mentén. Bár ezek a földcsuszamlások az alacsony népsűrűség miatt csekély kárt okoztak, az érintett területeken a Valdivian esőerdő eredeti növényzete a mai napig nem állt helyre, a Coihue déli bükk monokultúrái dominálnak.
A földrengés tartósan meggyengítette Valdivia gazdasági és politikai jelentőségét. Valdivia kikötője elvesztette jelentőségét, mert a város szinte minden ipara, beleértve a legrégebbi acélművet és az ország egyetlen sörfőzdéjét, megsemmisült.
A chilei régiók 1974-es létrehozásával a város és Valdivia tartomány a Región de los Lagoshoz került, Puerto Montttal, mint fővárossal. Valdivia csak a Región de los Ríos 2007-es megalapításával vált ismét első osztályú közigazgatási egység fővárosává.
Az 1962-es chilei labdarúgó-világbajnokságot, amelyet két évvel a földrengés után rendeztek, az ország északi és középső helyszíneire kellett korlátozni, mert az eredetileg tervezett Concepción és Talca stadionjai és infrastruktúrája még nem volt megfelelően helyreállítva. A földrengés után szóba került a világbajnokság visszavonása is.
Geofizikai jelentőség
Ennek a földrengésnek azért volt különös jelentősége a geofizikusok számára, mert először figyelték meg a föld rugalmas természetes oszcillációit graviméterek, extenzométerek és hosszú periódusú szeizmográfok segítségével. A földet harangként ütötte a föld belsejében bekövetkezett szakadási folyamat, és még egy hétig mérhetően rengett. Az esemény az 1964-es nagypénteki földrengéssel együtt egy új szeizmológiai kutatási terület, a földi spektroszkópia kezdetét is jelenti.
A Föld szabad oszcillációját, amelyet korábban Hugo Benioff is megfigyelt, az 1960-as földrengés után több szeizmológus is megerősítette, alátámasztva a szilárd mag elméletét.
Hasonló erősségű földrengésekről is vannak feljegyzések ezen a területen 1575-ből, 1737-ből és 1837-ből. Ezeknek a szélsőséges eseményeknek a gyakorisága eleinte a lemeztektonika jelenlegi elméleteinek megkérdőjelezésével fenyegetett, hiszen az érintett kontinentális lemezek mozgásán alapuló számítások szerint az 1960-ban mért nagyságú földrengések csak körülbelül 400 évente fordulhatnak elő. A részletes vizsgálatok azonban kimutatták, hogy az 1737-es és 1837-es rengések nem voltak olyan erősek, mint a másik két 1575-ös és 1960-as rengések, hanem sokkal gyengébbek voltak.
A pusztító földrengések sorozatát követően megalapították az Oficina Nacional de Emergencia del Ministerio del Ministerio del Interior-t (ONEMI), mint a chilei természeti katasztrófák nemzeti hatóságát, és bevezették a katasztrófavédelmi terveket és a szökőárra figyelmeztető rendszereket. A hatóságoknál és cégeknél rendszeresen tartanak szeizmikus gyakorlatokat, az épületek földrengésbiztonságára vonatkozó chilei előírások pedig mára a világ legszigorúbbak közé tartoznak. A 2010. február 27-i Concepción-i földrengés (Mw 8,8) utáni áldozatok viszonylag alacsony száma arra utal, hogy ezek a védelmi intézkedések kifizetődtek.
