A csodálatos napsütéses napon senki sem sejtette, hogy az azúrkék tenger hamarosan szinte mindent elpusztít. Szumátra egy közkedvelt üdülőhely rengeteg turistával, akik a karácsonykor az európai hideg időben az aranyló tengerpartra vágytak. A barátságos helybéliek szívesen beszélgettek az odalátogató turistákkal. Senki nem sejtett semmit a közelgő óriásról, amely visszafordíthatatlanul közeledett feléjük.
Szumátra partjaitól 250 km-re, a tenger mélyén megmozdult a föld. A Föld köpenyén úszó kéreglemez arrébb csúszott, nekiütődött a szomszédjának és maga alá gyűrte azt. Ekkor rettenetes energia szabadult fel és Sri Lanka felé kezdett áramlani, egy hatalmas földrengés. Ezután egy hatalmas víztömeg indult meg a partok felé. Szumátrán ebben az időben kora délelőtt volt és az utcák tele voltak helybeliekkel és turistákkal, már sokan napoztak a tengerparton. A víz visszahúzódott így a strandolók a szokásosnál messzebbre tudtak besétálni a parttól. A strandolók talán kitárták a karjukat és élvezték a tengeri levegőt, valószínűleg látták a közelgő hullámot, s vidáman hajoltak előbbre, hogy várják a vizet. A hullám halk susogása mély morajlássá változott. A cunamiról készült felvételek egyikén látszott, hogy egy férfi ott áll és nyugodtan várja a vizet. A hullám átcsapott fölötte és a férfi eltűnt. A narrátor emlékeztetett rá, hogy valószínűleg ekkor láttuk egy emberi élet végét. Az a férfi nem ismerte fel, hogy mi történik valójában, csak mikor már túl késő volt. A hullám magával sodorta a többi holmival tovább a parton. A hullám mire a partra ért, óriásira nőtt.
A Szumátra északi csücskén található Banda Aceh városa volt a legközelebb az erős földrengés epicentrumához, és az első hullámok mindössze 20 perc alatt megérkeztek. Szinte lehetetlen elképzelni azt a 100 méteres hömpölygő vízhegyet, amely elnyelte a 320 000 lakosú tengerparti várost, és azonnal több mint 100 000 férfit, nőt és gyermeket ölt meg. Az olajfekete zuhatagban kártyavárként összehajtogatott épületeket, fákat és autókat sodortak össze, és gyakorlatilag senki sem élte túl az áradást.
Thaiföld következett. A hullámok óriási sebességgel haladtak át az Indiai-óceánon, és másfél órával később a szökőár elérte Phang Nga és Phuket part menti tartományait. Az idő múlik, de a helyiek és a turisták nem vették észre a közelgő pusztulást. A kíváncsi strandolók még a furcsán visszahúzódó hullámok közé is kimentek, csak egy kavargó vízfal kergette el őket. A halálos áldozatok száma Thaiföldön közel 5400 volt, köztük 2000 külföldi turista.
Egy órával később, az Indiai-óceán túloldalán a hullámok lecsaptak India délkeleti partjaira, Chennai városa közelében, a törmelékkel teli vizet kilométerekkel beljebb lökve, és több mint 10 000 ember halálát okozva, főként nőkét és gyerekekét, mert a férfiak horgászni voltak. A legnagyobb pusztítást azonban a Srí Lanka-i szigetország szenvedte el, ahol több mint 30 000 embert sodortak el a hullámok, és százezrek maradtak hajléktalanok.
A cunami rekorderősségének bizonyítékaként a katasztrófa utolsó áldozatai csaknem nyolc órával később haltak meg, amikor a duzzadó hullámok meglepetészszerűen elkapták az úszókat Dél-Afrikában, 5000 mérföldre a földrengés epicentrumától.
A 2004-es indiai-óceáni földrengés és szökőár december 26-án, helyi idő szerint 07:58:53-kor történt. A földrengés epicentruma az indonéziai Szumátra északi partjainál volt. A tenger alatti földrengés magnitúdója a Richer-skálán 9,1–9,3 volt, a Mercalli-skálán pedig elérte a IX-es fokozatot.
A földrengést a Burmai-lemez és az Indiai-lemez törésvonalában bekövetkezett törés okozta.
A földrengés által létrehozott hatalmas szökőárhullámok sorozata 30 méter magasra nőtt. Az Indiai-óceán partjai mentén élő közösségek óriási pusztítást szenvedtek és a szökőár a becslések szerint 227 898 embert ölt meg 14 országban, így ez az egyik leghalálosabb feljegyzett természeti katasztrófa a történelemben.
A földrengés volt a valaha feljegyzett harmadik legnagyobb földrengés, a legnagyobb a 21. században, és a valaha megfigyelt leghosszabb ideig, 8-10 percig tartott. Ez a bolygó 10 mm-es rezgését okozta és egészen Alaszkáig földrengéseket váltott ki. Epicentruma Simeulue és Szumátra szárazföldi része között volt.
A 2004-es indiai-óceáni földrengést eredetileg 8,8-as erősségűnek nyilvánították. Egy 2006-os tanulmány alapján 9,1–9,3 erősségűnek becsülték. A nagy földrengések, mint például a 2004-es indiai-óceáni földrengés, a szubdukciós zónákban bekövetkezett megathrust eseményekhez kapcsolódnak. A tektonikai törésvonalak mentén bekövetkező földrengéseket nevezzük megathrust földrengéseknek, amelyek a legerősebb földrengések közé tartoznak.
A 2004-es indiai-óceáni földrengés földrajzi és geológiai kiterjedése szempontjából szokatlanul nagy volt. Becslések szerint 1600 km felület csúszott vagy szakadt meg körülbelül 15 métert a szubdukciós zóna mentén, ahol az Indiai-lemez elcsúszik vagy alábukik a fölötte lévő Burmai-lemez alá. A csúszás nem azonnal következett be, hanem két szakaszban, több perc alatt: a szeizmográfiai és akusztikai adatok azt mutatják, hogy az első szakasz körülbelül 400 km hosszú és 100 km széles, 30 km méretű szakadást okozott a tengerfenék alatt. Ez a valaha volt legnagyobb földrengés okozta szakadás. A szakadás körülbelül 2,8 km/s sebességgel ment végbe, Aceh partjaitól kezdve és körülbelül 100 másodperc alatt északnyugati irányba haladva. Körülbelül 100 másodperces szünet után a szakadás tovább folytatódott észak felé, az Andamán- és Nicobar-szigetek felé. Az északi szakadás lassabban ment végbe, mint délen, körülbelül 2,1 km/s sebességgel, amely további öt percig folytatódott észak felé egy lemezhatárig, ahol a két lemez ellentétes irányban csúszott el egymás mellett.
Az Indiai-lemez a nagy Indo-ausztrál lemez része, amely az Indiai-óceán és a Bengáli-öböl alatt található, és átlagosan 60 mm/a sebességgel mozog északkelet felé. Az Indiai-lemez a Szunda-árokban találkozik a Burmai-lemezzel. Ezen a ponton az Indiai-lemez alábukik a Burmai-lemez alá, amely magában foglalja a Nicobar-szigeteket, az Andamán-szigeteket és Szumátra északi részét. Az Indiai-lemez egyre mélyebbre süllyed a Burma-lemez alá, amíg a növekvő hőmérséklet és nyomás illékonyan ki nem távozik az alávezető lemezből. Ezek az illékony anyagok a fedőlemezbe emelkednek, részleges olvadást és magma képződést okozva. A felszálló magma behatol a fenti kéregbe, és vulkáni ív formájában vulkánokon keresztül távozik a földkéregből. Az a vulkáni tevékenység, amely az Indo-Ausztrál-lemez alávonása során az eurázsiai lemez alá kerül, létrehozta a Szunda-ívet.
A lemezek közötti oldalirányú mozgás mellett a 2004-es Indiai-óceáni földrengés következtében több méterrel megemelkedett a tengerfenék, becslések szerint 30 km3 vizet kiszorítva, és pusztító szökőárhullámokat váltott ki. A hullámok kifelé sugároztak a törés teljes 1600 km-es hosszában. Ez nagymértékben megnövelte azt a földrajzi területet, amelyen a hullámokat megfigyelték, egészen Mexikóig, Chiléig és az Északi-sarkvidékig. A tengerfenék megemelése jelentősen csökkentette az Indiai-óceán kapacitását, ami a becslések szerint 0,1 mm-rel tartósan megemelkedett a globális tengerszint.
A cunami másként viselkedett a mély vízben, mint a sekély vízben. Az óceán mély vizében a szökőár hullámai csak alacsony, széles, alig észrevehető és ártalmatlan púpot alkotnak, amely általában 500–1000 km/h sebességgel halad; sekély vízben a partvonalak közelében a szökőár több tíz kilométer per órás sebességre lassul, de ennek során nagy pusztító hullámokat képez. Az acehi károkat vizsgáló tudósok bizonyítékokat találtak arra vonatkozóan, hogy a hullám elérte a 24 méteres magasságot, amikor a partvonal nagy szakaszain partra ért, és egyes területeken 30 méterrel emelkedett, amikor a szárazföld belsejébe ért. A radarműholdak rögzítették a szökőár hullámainak magasságát a mélyvízben: a maximális magasság 600 mm volt két órával a földrengés után, ez volt az első ilyen megfigyelés.
Tad Murty, a Cunami Társaság alelnöke szerint a szökőárhullámok összenergiája körülbelül 5 megatonna TNT-vel volt egyenértékű, ami több mint kétszerese a teljes második világháború alatt felhasznált robbanóenergia-mennyiségnek, beleértve a két atombombát is, de még így is pár nagyságrenddel kevesebb, mint maga a földrengés során felszabaduló energia.
Mivel a földrengés által érintett 1600 km-es törés csaknem észak-déli tájolású volt, a cunamihullámok legnagyobb ereje kelet-nyugati irányú volt. A Bengáli-öböl északi végén fekvő Bangladesnek kevés áldozata volt annak ellenére, hogy alacsonyan fekvő ország, viszonylag közel az epicentrumhoz. Jót tett az is, hogy a földrengés lassabban zajlott le az északi szakadási zónában, nagymértékben csökkentve a vízkiszorítások energiáját abban a régióban.
Azok a partok, amelyeken szárazföld van köztük és a cunami eredetének helye között, általában biztonságosak; a szökőárhullámok azonban néha irányt változtathatnak az ilyen szárazföldek körül. Így Kerala államot annak ellenére sújtotta a szökőár, hogy India nyugati partvidékén található, Srí Lanka nyugati partja pedig jelentős károkat szenvedett el. A távolság önmagában nem volt garancia a biztonságra, mivel Szomáliát erősebben sújtották, mint Bangladest, annak ellenére, hogy sokkal távolabb van.
Az érintett távolságok miatt a szökőár tizenöt perctől hét óráig tartott, amíg elérte a partvonalakat. Az indonéz Szumátra szigetének északi részeit gyorsan, míg Srí Lankát és India keleti partjait nagyjából 90 perccel vagy két órával később érte csapás. Thaiföldet körülbelül két órával később sújtották, annak ellenére, hogy közelebb volt az epicentrumhoz, mert a szökőár lassabban terjedt a sekély Andamán-tengeren a nyugati partjainál.
A szökőárt egészen a dél-afrikai Struisbaai-ig észlelték, körülbelül 8500 km-re, ahol a földrengés után körülbelül 16 órával 1,5 méter magas apály tört ki a parton. Viszonylag sok időbe telt elérni Afrika legdélibb pontján fekvő Struisbaai-t, valószínűleg a Dél-Afrika partjainál húzódó széles kontinentális talapzat miatt, valamint azért, mert a cunami keletről nyugatra követte volna a dél-afrikai partokat. A szökőár elérte az Antarktiszt is.
Annak ellenére, hogy a földrengés és a szökőár hatása között akár több órás késés is eltelt, szinte az összes áldozatot meglepetésként érte. Az Indiai-óceánon nem működtek szökőár-riasztó rendszerek a szökőár észlelésére vagy az óceán körül élő lakosság figyelmeztetésére. A szökőár észlelése nem egyszerű, mert míg a cunami mélyvízben van, kicsi a magassága, és szenzorhálózatra van szükség az észleléséhez.
A cunamik gyakrabban fordulnak elő a Csendes-óceánon, mint más óceánokban, a tűzgyűrű földrengései miatt. Noha a tűzgyűrű szélső nyugati széle az Indiai-óceánba nyúlik, ebben az óceánban nem létezik figyelmeztető rendszer. A cunamik viszonylag ritkák, annak ellenére, hogy Indonéziában viszonylag gyakoriak a földrengések. Az utolsó nagyobb cunamit a Krakatau 1883-as kitörése okozta. Nem minden földrengés okoz nagy szökőárt: 2005. március 28-án egy 8,7-es erősségű földrengés sújtotta nagyjából az Indiai-óceán ugyanazon területét, de nem okozott nagyobb szökőárt.
Az esetleges szökőár első figyelmeztető jele maga a földrengés. A szökőár azonban több ezer kilométerre is becsaphat ott, ahol a földrengést csak gyengén vagy egyáltalán nem érzékelik. Ezenkívül a szökőárcsapást megelőző percekben a tenger időnként elhúzódik a parttól, amit a keleti földrengés-szakadási zónában figyeltek meg, mint például Aceh, Phuket sziget és Khao Lak térség partjai Thaiföldön, a malajziai Penang szigetén, valamint az Andamán- és Nicobar-szigetekre. Ez a ritka látvány állítólag arra késztette az embereket, különösen a gyerekeket, hogy ellátogassanak a tengerpartra, hogy megvizsgálják és összegyűjtsék a partra szállt halakat akár 2,5 km-es tengerparton, ami végzetes következményekkel járt. Azonban nem minden szökőár okozza ezt az „eltűnő tenger” hatást. Egyes esetekben egyáltalán nincsenek figyelmeztető jelek: a tenger hirtelen megduzzad, anélkül, hogy visszavonulna, ami sok embert meglep, és kevés időt ad a menekülésre.
Az indonéziai Simeulue szigetén, az epicentrum közelében található azon kevés tengerparti területek egyike, amelyeket ki kellett evakuálni a szökőár előtt. A szigeti folklór egy 1907-es földrengést és szökőárt mesél el, és a szigetlakók a kezdeti rázkódás után és a szökőár kitörése előtt a szárazföldi dombokra menekültek. Ezek az előző generációk meséi és szájhagyománya segíthette a lakók túlélését. A thaiföldi Phuket város északi részén található Maikhao Beachen egy Tilly Smith nevű 10 éves brit turista földrajzból tanulta a szökőárakat az iskolában, és felismerte a távolodó óceán és a habzó buborékok figyelmeztető jeleit. Ő és szülei figyelmeztettek másokat a tengerparton, amelyet biztonságosan evakuáltak. John Chroston, egy skóciai biológiatanár is felismerte a jeleket a Phukettől északra fekvő Kamala-öbölben, és egy busznyi nyaralót és helyi lakost vitt biztonságba a magasabban fekvő területekre.
Az antropológusok kezdetben arra számítottak, hogy az Andamán-szigetek bennszülött lakosságát súlyosan érinti a szökőár, sőt attól tartottak, hogy a már amúgy is elnéptelenedett Onge törzset kipusztíthatták volna. A bennszülött törzsek közül sokan evakuáltak, és kevesebb áldozatot szenvedtek. A korábbi földrengésekből kialakult szájhagyományok segítették az őslakos törzseket a szökőár elől. Például az ongeszok néphagyománya arról beszél, hogy „hatalmas földrengés, majd magas vízfal”. Úgy tűnt, hogy az ongei emberek szinte mindegyike túlélte a cunamit.
Az Egyesült Államok Földtani Intézete szerint összesen 227 898 vesztette életét. A halottak számában mérve ez a történelem tíz legrosszabb földrengésének egyike, valamint a történelem legrosszabb szökőárja. Indonézia volt a legsúlyosabban érintett terület, a legtöbb halálos áldozatot 170 000 körülire becsülik. Siti Fadilah Supari, az akkori indonéz egészségügyi miniszter kezdeti jelentése 220 000 halálesetet becsült csak Indonéziában, ami összesen 280 000 halálesetet jelent. Az indonéziai halottak és eltűntek becsült számát azonban később több mint 50 000-rel csökkentették. Jelentésükben a Tsunami Evaluation Coalition kijelentette:
„Nem szabad elfelejteni, hogy minden ilyen adat tévedésnek van kitéve, mivel különösen az eltűnt személyekre vonatkozó adatok nem mindig olyan pontosak, mint azt szeretnénk.”
A thaiföldi jelentések alapján sokkal több halálesetet feltételeztek Mianmarban.
A szökőár súlyos károkat és haláleseteket okozott Afrika keleti partjáig, a legtávolabbi haláleset pedig közvetlenül a Rooi-Els-i cunaminak tulajdonítható, Fokváros közelében, 8000 km-re az epicentrumtól. Dél-Afrikában összesen nyolc ember halt meg a magas tengerszint és a hullámok miatt.
A segélyszervezetek jelentése szerint a halottak egyharmada gyermek volt. Ennek oka az volt, hogy sok érintett régió lakosságában magas volt a gyermekek aránya, valamint az, hogy a gyerekek tudtak a legkevésbé ellenállni a háborgó vizeknek. Az Oxfam a továbbiakban arról számolt be, hogy egyes régiókban négyszer több nőt öltek meg, mint férfit, mert a parton várták a halászok visszatérését, és a házakban vigyáztak gyermekeikre.
Szükségállapotot hirdettek Srí Lankán, Indonéziában és a Maldív-szigeteken. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a kezdetekkor úgy becsülte, hogy a segélyakció az emberiség történetének legköltségesebbje lesz. A kormányok és a nem kormányzati szervezetek attól tartottak, hogy a végső halálos áldozatok száma megkétszereződhet a betegségek következtében, ami hatalmas humanitárius reakciót vált ki.
A nagyszámú helyi lakoson kívül 9000 külföldi főleg európai turista, volt a halottak és az eltűntek között. Svédországnak 543, Németországnak 539 halottja volt.
Az indiai-óceáni földrengés az emberéletek súlyos áldozatai mellett olyan hatalmas környezeti hatást okozott, amely még sok éven át érinteni fogja a régiót. Jelentések szerint súlyos károkat szenvedett az ökoszisztéma, például a mangrove, a korallzátonyok, az erdők, a part menti vizes élőhelyek, a növényzet, a homokdűnék és a sziklaképződmények, az állatok és növények biológiai sokfélesége és a talajvíz. Emellett a szilárd és folyékony hulladékok és ipari vegyszerek terjedése, a vízszennyezés, a szennyvízgyűjtők és -tisztító telepek tönkretétele még tovább, elmondhatatlan módon veszélyezteti a környezetet.
Nagyméretű humanitárius segítségre volt szükség az infrastruktúra kiterjedt károsodása, az élelmiszer- és vízhiány, valamint a gazdasági károk miatt. A járványok különösen aggasztóak voltak az érintett területek nagy népsűrűsége és trópusi éghajlata miatt. A humanitárius és kormányzati szervek fő gondja az volt, hogy higiéniai létesítményeket és friss ivóvizet biztosítsanak az olyan betegségek terjedésének megfékezésére, mint a kolera, a diftéria, a vérhas, a tífusz és a hepatitis A és hepatitis B.
Az is nagy aggodalomra adott okot, hogy a halálos áldozatok száma növekedhetett a betegségek és az éhezés terjedésével. A kezdeti gyors reagálás miatt azonban ezt minimálisra csökkentették. A szökőárt követő napokban a betegségek terjedésétől való félelem miatt jelentős erőfeszítések árán temették el a holttesteket. A Világélelmezési Program több mint 1,3 millió embernek nyújtott élelmiszersegélyt a szökőárban.
Vaszilij Titov cunamikutató és előrejelző a Nemzeti Óceán- és Légköri Adminisztrációs Központ szökőárkutatási központjában. A 2004-es indiai-óceáni cunami kíméletlen pusztító erejét az azt kiváltó földrengés nyers erejének tulajdonítja. A rengés egy úgynevezett megathrust törésből eredt, ahol a nehéz óceáni lemezek alászállnak a könnyebb kontinentális lemezek alá.
„Ezek a legnagyobb törések a világon, és mind víz alatt vannak”
mondja Titov
A 2004-es földrengés 900 mérföldes szakaszon szakadt meg az indiai és ausztrál lemezek mentén, 31 mérfölddel az óceán feneke alatt. Ahelyett, hogy egyetlen heves lökést adott volna, a rengés könyörtelenül 10 percig tartott, és annyi elfojtott energiát szabadított fel, mint több ezer atombomba.
A folyamat során az óceánfenék hatalmas részeit becslések szerint 30 vagy 40 méterrel felfelé kényszerítették. A hatás olyan volt, mintha a világ legnagyobb kavicsát az Indiai-óceánba ejtették volna, minden irányban kinyúló hegyek méretű hullámaival. Titov hangsúlyozza, hogy a cunamik egyáltalán nem hasonlítanak az óriási szörfözési hullámokhoz, amelyeket sokan elképzelünk.
„Ez egy hullám, de a megfigyelő szemszögéből az ember nem ismerné fel hullámnak. Inkább olyan, mintha az óceán fehér vizű folyóvá változik, és mindent eláraszt, ami az útjába kerül.”
mondja Titov
Ha valakit egyszer elkap a háborgó víz és az áramlatok nem húzzák le, a törmelék befejezi a munkát.
„A földrengésekben bizonyos számú ember meghal, de sokkal többen megsérülnek. Ez teljesen megfordult a szökőárral. Szinte nincs sérült, mert olyan nehéz túlélni a katasztrófát.”
mondja Titov
A 2004-ben sújtott nagyságú földrengés és szökőár olyan ritka, hogy a katasztrofális szökőár teljesen ismeretlen India és Srí Lanka hosszú kulturális történelmében – magyarázza Jose Borrero, a Dél-Kaliforniai Egyetem cunamikutatója és az eCoast igazgatója.
„A szökőár azokon a helyeken szállt ki a partra, ahol nem volt természetes figyelmeztetés sem, mert olyan messze voltak ahhoz, hogy érezzék a földrengést. Tehát természetes és hivatalos figyelmeztetés nélkül az emberekkel teli partszakaszokat sújtó szökőárak ezért tudtak sok halált és pusztítást okozni.”
mondja Borrero
Borrero és Titov is részt vett az Egyesült Államok Geológiai Szolgálatának expedícióiban 2005 elején, hogy felmérjék a Szumátrát sújtó cunami teljes kiterjedését. Ezen expedíciók során a tudósok megerősítették, hogy a sziget északnyugati csücskében több mint 40 m volt maximális hullámmagasság.
„Ez volt a legszélsőségesebb szökőár 1960 óta”
mondja Borerro, utalva a 8,6 erősségű chilei földrengésre és szökőárra, amely a Csendes-óceánt sújtotta
Titov soha nem fogja elfelejteni azt a hatalmas pusztítást, amelyet Szumátrán látott még hónapokkal azután is, hogy a szökőár lecsengett.
„Csónakkal mentünk végig a sziget közepétől egészen Banda Acehig, a legsúlyosabban érintett területig, és több száz kilométeren keresztül olyan volt, mintha valaki vett volna egy radírt, és kitörölt volna mindent a 20 méteres vonal alatt. A pusztítás puszta mértéke elképesztő volt.”
mondja Titov
