Bábel tornyáról szinte mindenki hallott már, ugyanakkor jóval kevesebben tudják, hogy miképpen nevezték és mekkora épület volt. A Kr. e. XIX. században kezdték építeni, s akkoriban a birodalom fővárosaként több százezren lakták. (Az ismert történet szerint – ami Mózes első könyvében is olvasható – kezdetben minden ember egy nyelven beszélt, s elhatározták, hogy várost és égig érő tornyot építenek „nevük megőrizendő”. Ám Isten megbüntette őket nagyravágyásuk miatt, összezavarta nyelvüket (confusio linguarum), az embereket pedig különböző országokba szórta szét, hogy több – hetvenkettő másféle – nyelven beszéljenek tovább. Így lett a város neve Bábel (héberül a balal jelentése: összekuszálni, megzavarni. A város másik neve, Babilon az akkád Bab-ilu ‘Isten kapuja’ kifejezésből származik.)
A város központjában álló torony (tetején egy szentéllyel, s amelynek babiloni elnevezése: zikkurat) – amit Hérodotosz még láthatott – neve Étemenanki (E-temen Anki), a Föld és az Ég háza (vagy alapja) volt. A mintegy 90 x 90 méter alapterületű, 33 magas első szintjét egy 18 méter magas második szint (vagy lépcsőfok) követte, azután négy, egyenként 6 méter magas emelet következett, majd legvégül a hetedik szint a 15 méter magas Marduk-szentéllyel. A torony tehát mintegy 90 méter magas lehetett. Nem voltak széles, lépcsős teraszai, leginkább a mai toronyépületekhez hasonlított; az egyes teraszok csak egy keskeny, kerengőnyi folyosóval voltak keskenyebbek az alattuk lévő szinteknél. A hét emelet az akkoriban ismert öt bolygót, valamint a Napot és a Holdat modellezte. Az építmény szurokkal megerősített égetett téglákból épült, amit kívülről mázas agyagcsempével burkoltak.
