A kommunikáció évszázadokkal ezelőtt korántsem volt olyan gyors, mint napjainkban. Elődeink ennek ellenére számtalan módon titkosították üzeneteiket, hogy azok ne kerüljenek illetéktelen kezekbe. Már az ókortól kezdve állatok és emberek szervezetébe is rejtettek különböző üzeneteket, csakúgy, mint érmékbe vagy ceruzákba, sőt, viaszba is. Már kétezer évvel ezelőtt ismerték a láthatatlan tinta hatékonyságát.
A titkos üzenetek leginkább katonai és diplomáciai összetűzések idején játszottak fontos szerepet. Hérodotosz többször is említést tesz ilyen esetekről, az egyik során egy nyúlba rejtett üzenet váltott ki perzsa lázadást a médek ellen. A XVI. században Olaszországban rendszeresen kutyákkal etették meg a titkos információt tartalmazó papírt, amit a hűséges eb megölése követett a küldetés végén – hogy a címzett hozzájusson az üzenethez.
A titkosírás tudománya a szteganográfia. Egyik legősibb módja a láthatatlan tinta használata, amit az antik világban is előszeretettel alkalmaztak. Már idősebb Plinius is leírta, hogy a mocsári kutyatej kivonatából láthatatlan írás készíthető. De sok más természetes anyag is megfelel a feladatra, a görögök és a rómaiak főleg diókivonatot használtak, de alkalmas a célra a vöröshagyma, az alma, az ecet és a citrusfélék leve is – ezek ugyanis egy kis hevítés hatására megbarnulnak (ti. a bennük lévő szén megég). Ha viszont nincs más kéznél, akkor megteszi a kóla vagy a vizelet is. De más anyagokkal is el lehet tüntetni a mondanivalót, így néhány kemikáliával is – amelyek azonban nem hő, hanem más kémiai reagens által aktiválódnak (például a réz-szulfát az ammóniafüstre reagál).
A digitális kor sem nélkülözi a titkosírást, az üzeneteket a képernyőn is el lehet rejteni úgy, hogy azt avatatlan szemek ne vegyék észre: például úgy, hogy az oldal nem nyomtatható részére fehér háttérre fehéren írnak. De zenei vagy grafikus fájlban is eltüntethető az üzenet, amit azonban a keresőprogram megtalál.
Ajánlott olvasmány:
Sean Callery: Kódok és rejtjelek
