Az ókori görögöket mindig lenyűgözték a messzi tájakról szóló híradások, a távoli Indiát egyenesen a csodák földjének tartották, ahol furcsa emberek és állatok élnek. Ezt a hitet erősítette Hérodotosz aranyásó hangyákról szóló beszámolója is.
Kaszpatürosz városa és Paktüiké tartomány közelében, a Medvecsillag irányában, a többi indtől északra megint más indek laknak, akik olyan életmódot folytatnak, mint a baktrioszok. Ezek a legharciasabb indek, ők járnak aranyért is, oda, ahol a vidék egy része homokkal borított sivatag. Ennek a sivatagnak a homokjában a kutyánál kisebb, de a rókánál nagyobb hangyák élnek – elfogtak néhány ilyen állatot, s még a perzsa királynak is van belőlük. Ezek a hangyák feltúrják a homokot, úgy vájják ki föld alatti járataikat, akárcsak a hellén földön honos hangyák, s ugyanúgy oda fészkelik be magukat. A feltúrt homok pedig aranyat tartalmaz, s ezért a homokért járnak az indek a sivatagba. Induláskor mindenki befog három tevét, kétfelől két teherhordó hím állatot, középen pedig egy nőstényt, amelynek hátán utazik. A legjobban az olyan nőstényt kedvelik, amelytől nemrég választották el az újszülöttjét. Ezek a tevék gyorsaságban nem maradnak el a lovak mögött, csak éppen sokkal nagyobb terhet bírnak el
– írja, majd úgy jellemzi a tevét – tévesen, hiszen Indiában nem használtak teherhordásra ilyen állatot –, hogy „hátsó lábán négy comb van és négy térd, nemi szerve a hátsó lábai közt hátrafelé, a farka felé néz”. Aztán így folytatja:
Így, ilyen fogattal indulnak el tehát az indek az aranyért, és nagyon ügyelnek rá, hogy akkor vegyék el, mikor a legnagyobb a hőség, olyankor ugyanis a hangyák nem láthatók, mert a meleg elől a földbe bújnak. Ezeknél az embereknél azonban a nap nem délben süt a legforróbban, hanem reggel, attól kezdve, hogy feljön az égre, addig, amíg az emberek haza nem térnek a piacról. Náluk tehát reggel sokkal perzselőbben süt a nap, mint Hellaszban délidőben, úgyhogy, mint mondani szokás, ilyenkor szinte fürdenek a verítékben. Délben aztán már csak olyan erővel süt, mint más emberek földjén, délután, amikor a nap lenyugvóban van, olyan lesz a hőmérséklet, mint másoknál reggel, aztán naplementéig fokozatosan egyre hűvösebb lesz, és akkor rájuk tör a hideg. Mikor tehát elérnek az indek a kiszemelt helyre, teletöltik zsákjaikat homokkal, aztán hanyatt-homlok elrohannak. A perzsák állítása szerint ugyanis a hangyák azonnal megérzik az emberszagot, és üldözőbe veszik a betolakodókat. S mivel ezek az állatok a leggyorsabb élőlények, ha az indek nem tennének szert nagy előnyre, mielőtt a hangyák megindulnak, mind otthagynák a fogukat. A hím tevék nem futnak olyan gyorsan, mint a nőstények, s előbb-utóbb mindig elfáradnak a teher alatt, a nőstények viszont, vágyódván otthon maradt kicsinyeik után, nem hagynak alább az irammal.
A történészek sokáig tanakodtak, hogy vajon milyen állat lehet az aranyásó hangya, mígnem pár évvel ezelőtt egy francia néprajzkutató, Michel Peissel előállt elméletével: szerinte mormotákról van szó, amely lények a Himalája egyik eldugott fennsíkján, India és Pakisztán határán élnek, s valóban aranyport hoznak a felszínre, amikor járataikat ássák.
Hérodotosz hangyái valójában egy félrefordítás következtében váltak egzotikus állattá, ugyanis ókori perzsa nyelven a mormota szó hegyi hangyát jelent.
