J. F. Cooper óta került köztudatba az indiánok által előszeretettel alkalmazott „trófeagyűjtés”, skalpolás, azaz a halott ellenség fejbőrének lenyúzása. Azonban már évszázadokkal korábban is voltak olyan törzsek, amelynek tagjai nem ódzkodtak a művelettől. Hérodotosz számolt be arról, hogy az akkor ismert világ egyik végén élő isszédonoknak különös szokásaik voltak:
Ha valakinek meghal az apja, az egész rokonság juhokat hajt oda, az állatokat áldozatként levágják, a húsukat földarabolják, de földarabolják a házigazda meghalt apját is, aztán összekeverik az egész húst, és feltálalják lakomának. A halott fejéről pedig lehúzzák a bőrt, megtisztítják, bearanyozzák, aztán istenszoborként tisztelik és évenként nagy áldozatokat mutatnak be előtte. A fiú itt úgy tiszteli az apját, mint a hellének a halottakat a halotti ünnepeken. Különben pedig ezekről is az a hír járja, hogy igazságosak, s hogy az asszonyoknak a férfiakéval egyenlő jogokat adnak.
(IV. 26.)
De nemcsak ez a világ végén lakó nép vett fel furcsa szokásokat, hanem szomszédaik, a szküthák (szkíták) is – főleg ha harcra került sor. A történetíró szerint amikor egy szkütha katona először öl meg ellenséget, akkor iszik a véréből, s a legyőzött ellenfél fejét elviszi a királyhoz – mert a hadizsákmányból csak az a harcos részesül, aki legalább egy levágott fejet bemutat az uralkodónak.
A koponyát úgy nyúzza le, hogy a két fül körül körbevágja, majd erősen megragadja a fejbőrt és egyetlen mozdulattal lerántja a koponyáról. A fejbőrről ökörbordával vakarja le a húst, aztán ököllel gyúrni kezdi a bőrt, amíg olyan puha nem lesz, mint egy kendő, s ha elkészült, a lova kantárszárára akasztja dísznek. Mert az a férfi náluk a legkülönb, aki a legtöbb fejbőr kendővel büszkélkedhet.[*] Sokan ruhát csinálnak maguknak ezekből a fejbőrökből, amelyeket úgy varrnak össze, akár az állatbőröket. Vagy lenyúzzák a bőrt, körmöstül, az ellenség jobb kezéről, s azzal vonják be nyíltartó tegzeiket. Az emberbőr ugyanis szívós, fényes, és minden más bőrnél fehérebben ragyog. De olyan is előfordul, hogy valaki az egész testet megnyúzza, a bőrt falécekre feszíti és mindig magánál hordozza a lován.
(A görög–perzsa háború, IV. 64) *Hasonlóképpen írt Livius a keltákról
S még nincs vége… Hérodotosz szerint a szküthák a legádázabb ellenségeik koponyáját ki is készítik: először is lefűrészelik a szemöldök alatti részt és a „maradékot” kitisztítják. A szegényebb katonák durván cserzett marhabőrrel vonják be, míg a gazdagabbak be is aranyoztatják a belsejét, így lesz ivókupa az egykori vitéz kobakjából…
De ilyen kupát készítenek annak a rokonnak a koponyájából is, akivel ellenségeskedésbe kerültek és őt párviadalban legyőzték a király színe előtt. Ha aztán nagyon meg akarnak tisztelni egy vendéget, koponyakupát tesznek elébe, s mindjárt el is mesélik, hogy bár rokonuk volt az illető, nem maradt békében, így aztán végeztek vele. Ezt nevezik ők férfias bátorságnak.
(IV., 65)
A skalp szó eredete
Az angol szót magyar szövegben először valószínűleg Horváth Zsigmond csengei evangélikus prédikátor használta Győrött 1813-ban megjelent „Ámerikának haſzonnal múlattató Esmértetésé”-ben, ahol a skalpolás eljárásának szakszerű leírását is adta: „A’ nyúzókés, melly vagy bizonyos hüvelyben nyakokon függ, vagy pedig övökben áll, – arra való, hogy azzal a’ megölettetett ellenségeiknek kaponyabőrét hajokkal együtt lekerítsék. A győztös lábával a’ hólttnak nyakára hág, a’ haját balkezére tekervén erősen húzza, ’s a’ fejbőrét halántéka körül nyúzókésével lefejtvén vagy fogával vagy kezével egéſzſzen leriſzſzantja. Ez azután Skálpnak neveztetik, mellyet megſzáragatván és veresre festvén egy póznán mint győzedelemnek jeleit ſzerteſzélyel hordozzák…” (idézi Országh László: Skalpol szavunk eredete)
