Amióta világ a világ, az emberevés – különböző okokból – gyakorlatilag végig jelen volt a történelemben. Egyes kutatók szerint a Homo Sapiens és a neandervölgyi ember nem csupán egymás közelében éltek és szaporodtak, hanem néha fogyasztottak is a másikból – igaz, nem táplálkozási célból, hanem temetkezési rítusok alkalmával. Hérodotosz szerint a szkíták is előszeretettel ettek legyőzött ellenségeikből, vérüket megitták, bőrükből pedig tegezt készítettek.
A középkori, XI. századi Angliában a járványok, éhínségek idején gyakran megesett, hogy megfőzött emberi húst lehetett vásárolni a piacokon. A kereszteshadjáratok idején is érkeztek hírek arról, hogy a katonák ráfanyalodtak az ellenségeik húsára. (Még Oroszlánszívű Richárdot is ábrázolták úgy, amint szaracénokat eszik.)
Az orvosi célú emberevés is a középkorban jelent meg, a porrá őrölt emberi test fogyasztása pedig a reneszánsztól a viktoriánus korig elterjedt volt. A XVII. században élt német patikus, Johann Schröder úgy vélte, hogy az általa összekotyvasztott orvosság egyik legfőbb alkotóeleme az emberhús, amelynek legkiválóbb alapanyaga erőszakos halált elszenvedett fiatalemberek szárított húsa. Akkoriban különleges gyógyerővel ruházták fel az egyiptomi múmiák porrá tört testét is, s amikor – viszonylag gyakran – elfogytak a „készletek”, akkor bűnözők és gazfickók hulláival elégítették ki a keresletet. (Sőt, még 1910-ben is volt készleten múmiapor az egyik német gyógyszerészeti katalógusban.)
Sajnos nem kell olyan messzire menni időben, hogy kannibálokra leljünk: a második világháborúban a leningrádi csata idején emberhúst is lehetett kapni a feketepiacon, az orosz állambiztonsági hatóság, az NKVD több ezer embert vádolt meg kannibalizmussal – köztük azt az asszonyt, aki haláltusáját vívó férje lábából kivágott húsdarabokkal igyekezett csillapítani családja éhségét…
Néhány ajánlott olvasmány:
Catalin Avramescu: Cultural History of Cannibalism
Michel de Montaigne: Az emberevőkről
Richard Sugg: Mummies, Cannibals and Vampires
