Eleinte nem csak furcsaságnak tűnt a légzsákok használata, de kifejezetten kerülték az autógyártók, sőt, a vásárlók is. Ma már megkerülhetetlen a biztonság szempontjából.
Ugyanazon évben adták be a szabadalmat autóban használható légzsákokra, mikor több mérnök fejében is megfordult az ötlet, illetve kísérletezni kezdtek. 1951-ben két mérnök, John W. Hetrick és Walter Linderer dolgoztak azon, hogy megfelelően rövid idő alatt fújják fel úgy a légzsákot, hogy az kellő biztonságot adjon az utasnak. Ez sajnos a kezdetekben lehetetlennek tűnt komolyabb sérülések nélkül. 1967-ig nem is történt komolyabb előrelépés.
Ehhez Allen K. Breed ötlete kellett, aki egy apró csőbe helyezett mágnes és egy acélgolyó segítségével oldotta meg a megfelelően gyors és megbízható ütközésérzékelést. Mivel itt az eddig használt sűrített levegős feltöltés helyett egy kifejezetten erre módosított kémiai gázt használtak, a légzsák felfújása az ütközést követő 30. milliszekundum alatt megfelelő állapotba került.
A kevés érdeklődés miatt csak az 1970-es években szerelték igény szerint az autókba. Európában a Mercedes kínált ilyen opciót, majd hamarosan ez szériafelszerelésként a legtöbb gépjárműbe belekerült. Mivel látványosan csökkentette a sérülések számát, persze a biztonsági övvel együtt használva, egyértelmű volt, hogy más gyártók is használni kezdik.
Voltak modellek, melyekben hibásan működtek, sokszor a védelem helyett azonnal felrobbanva további sérüléseket okoztak.
Ma már egyre gyakrabban használnak az autó külső oldalán felfújódó légzsákot, melyek a gyalogosokat védik, de fontos szerepet kapnak a marsjárók leszállóegységek részeként is, hiszen ezzel csillapítják landoláskor a becsapódás erejét.
