A repülőgépek megjelenésével szinte azonnal elkezdődtek a légicsaták, igaz az 1900-as évek első évtizedében még örültek annak is, hogy a levegőben tudtak maradni. A kezdetleges repülőkön nem helyeztek nagy hangsúlyt a lőfegyverre, az a másodpilóta dolga volt, sokszor rögtönözve.
Az első bevetéseken még a felderítésé volt a főszerep, de hamar ellenséges gépek jelentek meg a levegőben, így sokszor improvizáltak. A katonák történetei szerint volt, aki kővel, gránáttal dobálta az ellenséges gépet a magasban, mások pisztollyal lőttek, sőt, volt, aki kötelet dobott a másikra, hogy az rácsavarodjon a légcsavarra, ezzel okozva motorhibát. Ezekhez a műveletekhez nagyon közel kellett kerülni egymáshoz, esetenként 10-20 méterre kellett repülni, ami a fokozott veszély mellett elég nehéz manővernek számított.
Első megoldásként a pilótához közeli, törzsre szerelt géppuska tűnt jónak, de ez sajnos a légcsavart is szétlőtte, megrongálta. 1914-ben Roland Garros francia pilóta készített páncélzattal ellátott légcsavart, de a teljes sikerhez egy holland mérnök, Anthony Fokker jutott el, aki szinkronizálta a géppuskát a légcsavar forgásával, így az pillanatokra megszakítva, de folyamatosan tudott tüzelni. Ezzel a technikával voltak a német pilóták a legfélelmetesebbek, a legsikeresebbek a légi harcmezőn.
Az első világháború második felére már megszerezték a pilóták a megfelelő tudást, majd a helyes taktikákat, de kiemelkedően tehetségesnek Oswald Boelcke német pilóta számított, akit máig a légiharctaktika atyjának tartanak.
