Élete
Munkássága
Edwin Mattison McMillan amerikai fizikus volt. 1951-ben Glenn T. Seaborg-al megosztva megkapta a kémiai Nobel-díjat „a Transzurán elemek kémiája terén elért eredményeikért”.
McMillan a California Institute of Technology-n tanult, 1928-ban B.Sc. fokozatot, a következő évben M.Sc.-t kapott. Ezután a Princeton Egyetemre ment, ahol 1932-ben szerzett Ph.D. fokozatot Edward Condon vezetésével. Ugyanebben az évben Ernest O. Lawrence professzor meghívására nemzeti kutatási ösztöndíjjal a Kaliforniai Egyetem fizika fakultására költözött, ahol két évig a protonok mágneses impulzusának mérésén dolgozott részecskesugaras módszerrel. Újabb év elteltével a Berkeley Radiation Laboratory-ba ment, ahol az E.O. Lawrence-nál dolgozott. Lawrence a nukleáris reakciókat és azok bomlástermékeit vizsgálta, és részt vett a ciklotron kifejlesztésében is. 1935-től ott tartott előadásokat, 1936-ban adjunktusi, 1941-ben egyetemi docensi, 1946-ban professzori kinevezést kapott.
Ő volt az első tudós, aki 1940-ben mesterségesen előállított transzurán elemet, nevezetesen a neptúniumot a berkeley-i ciklotronban. A 238-as uránizotópot neutronokkal bombázták, neutronbefogással, majd béta-mínusz bomlással a 92-es rendszámú uránból 2,5 nap felezési idővel a 93-as neptunium elem jött létre. A további béta-mínusz bomlás 94-es rendszámú plutóniumot eredményez. A kapott plutónium izotóp lényegesen stabilabb, mint a neptunium, ezért kémiailag izolálható. Az elemnevek sorrendje megfelel a külső bolygók Uránusz, Neptunusz és a Plútó törpebolygó sorrendjének. McMillan Philip Abelsonnal közösen publikált a neptuniumról 1940-ben, ezt követően a transzurán elemekről szóló ilyen publikációk titkosak voltak az Egyesült Államokban. Végül is a lap továbbra is értékes információkkal szolgált az uránprojektben részt vevő német fizikusoknak, köztük Carl Friedrich von Weizsäckernek, aki arra a következtetésre jutott, hogy a plutónium és nem a neptunium olyan elem, amely potenciálisan alkalmas lehet atombombák építésére.
A második világháború alatt olyan katonai projekteken dolgozott, mint a radar, a szonár és a nukleáris fegyverek, 1942 novemberétől kezdve Robert Oppenheimerrel a Los Alamos Laboratóriumban. A második világháború után, 1945-től kifejlesztette és megépítette az első elektronszinkrotront. 1958 és 1973 között a Kaliforniai Egyetem Lawrence Sugárzási Laboratóriumának vezetője volt. McMillan egy ideig a CERN-ben dolgozott.
1951-ben Glenn T. Seaborggal együtt megkapta a kémiai Nobel-díjat a transzurán elemek terén végzett munkájukért. 1963. október 24-én Wladimir Wekslerrel együtt elnyerte az Atoms for Peace Award-ot a gyorsítótechnológiában nyújtott független hozzájárulásukért. 1990-ben az Országos Tudományos Érem kitüntetésben részesült.
McMillan az Amerikai Fizikai Társaság és az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagja volt (1962), valamint tagja volt a Nemzeti Tudományos Akadémiának és az Amerikai Filozófiai Társaságnak. 1954-ben tantestülete kitüntetésben részesítette előadásainak érthetőségét. 1954-től 1958-ig az Atomenergia Bizottság Általános Tanácsadó Bizottságának tagja volt. 1960-ban felvették a Tiszta és Alkalmazott Fizika Nemzetközi Uniójának Nagyenergiájú Fizikai Bizottságába.
1961-ben a Rensselaer Polytechnic Institute, 1963-ban pedig a Gustavus Adolphus College díszdoktori címet kapott.
