Élete
Munkássága
Artturi Ilmari Virtanen finn kémikus volt, aki 1945-ben kémiai Nobel-díjat kapott „az agro- és élelmiszerkémia területén végzett munkájáért, különös tekintettel a takarmányok és a takarmánynövények tartósítására kidolgozott módszeréért”. Feltalálta az AIV-szilázst, amely javította a tejtermelést, és a vaj tartósításának módszerét, az AIV-sót, amely a finn vajexport növekedéséhez vezetett.
Virtanen 1913-ban kezdte meg tanulmányait a Helsinki Egyetemen kémiából, megszerezve mester-, majd 1918-ban PhD fokozatot szerves kémiából. 1919-ben a tejtermékek nagy gyártója, a Valio laboratóriumaiban kezdett dolgozni, majd 1920-ban a laboratórium igazgatója lett. Mivel nem érezte magát teljesen képzettnek, valamint a botanika és az állattan iránti érdeklődése továbbképzésre késztette, így elhagyta a Valiót és az ETH-n, a Münsteri Egyetemen és a Stockholmi Egyetemen tanult fizikai kémiát, talajkémiát és mikrobiológiát. 1923-ban Svédországban Hans von Euler-Chelpinnel dolgozott együtt, akit 1929-ben kémiai Nobel-díjjal tüntettek ki. Finnországba visszatérve 1924-ben az életkémiáról szóló előadásairól ismert Helsinki Egyetem oktatója lett. A Vajexport Egyesület laboratóriumában dolgozott, amely az egyetem laboratóriumává vált. 1930-ban megalapították a Biokémiai Intézetet, és Virtanen 1973-ban bekövetkezett haláláig itt maradt. 1931-ben a Helsinki Műszaki Egyetemen, 1939-ben pedig a Helsinki Egyetemen a biokémia professzora lett.
Kutatásai a hexózok foszforilációjával kezdődött 1924-ben. Meg tudta mutatni, hogy a foszforiláció számos fermentációs reakció első lépése, ami az Embden–Meyerhof útvonal alapja volt.
1925-ben érdeklődése a hüvelyes növények gyökércsomóiban található nitrogénmegkötő baktériumok felé fordult. A vaj tartósításának továbbfejlesztett módszerei dinátrium-foszfát hozzáadásával a savas hidrolízis megelőzésére. Ezt a módszert több évtizede használták Finnországban. 1925-től 1932-ig végzett kutatásai közé tartozik a takarmánytartósítási módszer (AIV takarmány) feltalálása. Az 1932-ben szabadalmaztatott módszer alapvetően egyfajta szilázs volt, amely javította a zöldtakarmány tárolását, ami a hosszú telek idején fontos. Az eljárás során híg sósavat vagy kénsavat adnak az újonnan tárolt gabonához. A megnövekedett savasság megállítja a káros erjedést, és nincs káros hatással a takarmányra vagy az azzal etetett állatokra. 1945-ben Virtanen kémiai Nobel-díjat kapott „az agro- és élelmiszerkémia területén végzett munkájáért, különös tekintettel a takarmányok és a takarmánynövények tartósítására kidolgozott módszeréért”.
Későbbi tanulmányai a részben szintetikus szarvasmarha-takarmányok kifejlesztésével foglalkoztak. Az aminosavak szintéziséhez szükséges nitrogén általában a takarmányban lévő fehérjékből származik. A szarvasmarhák bendőjében található speciális bakteriális környezet lehetővé teszi számukra, hogy karbamidot és ammóniumsókat használjanak nitrogénforrásként növényi fehérjék, például szójabab vagy hús- és csontliszt helyett. 1921 és 1969 között a Valio Laboratóriumot is vezette.
